This Is The Zodiac Speaking

Trauma, nyomozás, ritmus

A történet főszereplője Robert Hartnell, akit egyértelműen a valós Zodiac-túlélő, Bryan Hartnell ihletett. A játék a támadás utáni időszakra koncentrál: Robert traumával küzd, rémálmok gyötrik, terápiára jár. Ezek az álomszekvenciák időről időre megszakítják a nyomozást, és ritmusérzék szempontjából valóban jót tesznek a játéknak. Kevés van belőlük, de legalább kizökkentenek abból az egyhangúságból, ami egyébként sajnos végigkíséri az élményt.

A játékmenet gerince belső nézetes bóklászás különféle helyszíneken, ahol nyomokat keresünk a Zodiac kilétére vonatkozóan. Rengeteg tárgyat fel lehet venni és megvizsgálni, de ezek túlnyomó többsége semmire sem jó. Egy idő után már automatikusan forgattam meg a tizedik üres üveget vagy jelentéktelen papírfecnit, és közben azon gondolkodtam, hogy ez most mit tesz hozzá az élményhez. Spoiler: semmit.

(Apropó technikai apróság: van invertált Y-tengely opció, ami papíron örömteli – gyakorlatban viszont egyáltalán nem működik. Ez az a fajta hiba, ami azonnal kizökkent.)

Lopakodás, de minek

Időnként maga a Zodiac is felbukkan, ilyenkor lopakodós szekció következik: guggolás, sarkok mögé kukucskálás, rejtőzködés. Az első alkalommal még van bennük feszültség, aztán hamar kiderül, hogy nevetségesen könnyű elkerülni az ellenfelet. Ráadásul a játék engedi, hogy ezeket a jeleneteket teljesen kikapcsoljuk, ha csak a nyomozás érdekel. Ez önmagában sokat elárul arról, mennyire szerves részei az élménynek.

Terápia, ami nem gyógyít

A terápiás beszélgetések papíron fontosak lennének, hiszen a főhős lelkiállapota kulcseleme a történetnek. A gyakorlatban viszont unalmasak és zavarosak. A válaszlehetőségek sokszor egyetlen szóból állnak, amelyekből a játék aztán teljes mondatokat formál – csakhogy játékosként gyakran fogalmam sincs, mit is készülök mondani. Ez nem morális dilemmát jelent, hanem egyszerű kommunikációs káoszt.

A látvány: itt vérzik el igazán

A This Is the Zodiac Speaking legnagyobb bűne kétségtelenül a vizuális megvalósítás. Lehet ezt dizájndöntésnek nevezni, de összességében egyszerűen ronda. A beltéri helyszínek még épphogy elfogadhatók, de a kültéri területek katasztrofálisak. Olyan mértékű pop-in van jelen, hogy néha tényleg olyan érzésem volt, mintha egy kaleidoszkópon keresztül nézném a világot. Fák, épületek, objektumok jelennek meg és tűnnek el folyamatosan, ami nemcsak zavaró, hanem konkrétan rossz nézni.

Zárás

Fontos hangsúlyozni: becsülöm a szándékot. Ez egy tiszteletteljes, visszafogott megközelítése egy valódi bűnügynek, és tematikailag sokkal érettebb, mint amit a műfajban gyakran látni. De a jó szándék nem menti meg a játékot attól, hogy mechanikailag unalmas, technikailag problémás és vizuálisan kifejezetten gyenge legyen.

Switch-en ráadásul rengeteg jobb nyomozós és narratív élmény érhető el ennél. A This Is the Zodiac Speaking érdekes gondolatkísérlet, de játszani vele – sajnos – inkább fárasztó, mint emlékezetes.