The Way Remastered

A történet: Egy elkeseredett férfi, egy elveszett feleség

A The Way története elsőre egyszerűnek tűnhet, de mint a legjobb sci-fi történetek, nem hagy magadban sok szabad helyet. Tom, a tudós, egyedül maradt felesége halála után, és elindul egy veszélyes, titokzatos küldetésre, hogy visszahozza őt az életbe. Mindez persze nem ilyen egyszerű, a küldetés során egy ősi nyelvet kell megfejtenie, templomokat kell felfedeznie, és egy sor, egyre keményebb akadályon kell túljutnia. A sztori erős, de még így is a játékmenet viszi a hátán az élményt – a történet inkább arra szolgál, hogy megalapozza a hangulatot, mintsem hogy folytatásra érdemes legyen.

Játékmenet: A régi iskola

A The Way nem titkolja, hogy az Another World és a Flashback világát követi. Ha ezekkel a játékokkal nevelkedtél, akkor jól tudod, hogy mit várhatsz: lassú tempó, precíziós platformozás, és persze rengeteg fejtörő. A puzzle-ök változatosak, de némelyik igencsak furfangos – amit egyszerűnek gondolsz, az pillanatok alatt felőrölhet. A különféle képességek, mint a telekinézis vagy a víz irányítása, jók, de nem újítanak semmi különöset a műfajban. Ha kedveled az ilyen típusú rejtvényeket, akkor itt mindent megkapsz, amire szükséged van.

A problémát inkább az okozza, hogy a játék valóban visszarepít a múltba, és ennek megvannak a hátrányai is. Major Tom mozgása például kicsit nehézkes, a reakciók nem mindig pontosak, és a platformozás, ami régen természetes volt, most kifejezetten frusztráló lehet. Nem ritka, hogy egy-egy ugrásnál nem tudod, hogy túlélte-e, vagy hogy éppen miért nem sikerült átmászni egy egyszerű szakadékon. Az autograb funkció – amikor Tom automatikusan megragadja a peremeket – ugyan hasznos, de sokszor inkább idegesítő, főleg akkor, amikor egy lejtőn próbálkozol, és hirtelen felhúzza magát, mintha nem is zuhanna.

Az érzés: Dicsőség és kudarcból tanulás

A The Way igazi élményét az adja, hogy nem kímél: ha nem gondolkodsz előre, egy-egy pályán akár fél órát is eltévedhetsz. De ha rájössz, mi is a megoldás, akkor az érzés nem mindennapi. A halál, amit egy-egy hibázás után elszenvedsz, gyakran fájdalmas, és elég gyorsan visszakerülsz az elejére. Mindez jól van, amíg az ember nem találkozik olyan részekkel, amik egyszerűen túlságosan frusztrálóak. Az instant respawnok viszont segítenek abban, hogy ne hagyjuk abba, és az automatikus mentés minden egyes lépésnél biztosít minket arról, hogy a legrosszabb helyzetekből is van kiút – bár egy-egy technikai hiba, mint egy váratlan crash, meglehetősen letörheti a kedvünket.

A grafika és hang: Nosztalgia, de nem tökéletes

A The Way a 90-es évekbeli pixelart világát idézi meg, és bár nem mondanám, hogy tökéletes, az esztétikai választás igencsak kedves. A sivatagok, barlangok, vízesések mind-mind szépen kidolgozottak, és tényleg nehéz nem megnyomni a képernyőmentés gombot, miközben egy-egy gyönyörű tájon haladunk keresztül. Az interaktív elemek, amelyek segítenek a rejtvények megoldásában, időnként egybeolvadnak a háttérrel, így némi odafigyelést igényelnek. A kisebb képernyőn játszva ez kifejezetten zavaró lehet, bár a TV-n sokkal könnyebben kezelhető.

A hangok jól kiegészítik az élményt – a hangulat remekül megmarad, a zenék és a szinkronhangok jól passzolnak az egész sötét, díszletezett sci-fi világba. A játék viszont nem igazán merít ki minden lehetőséget, és a zene idővel elfelejthetővé válik. A régi klasszikusok hangulatát idéző atmoszféra viszont megvan, és annak, aki szereti a nyugodtabb, fejtörőkkel teli játékokat, biztosan élvezetes lesz.