The Making Of Karateka

A Karateka nemcsak egy játék, hanem egy történet. Egy igazi retro élmény, amit az Atari 50-hez hasonlóan egy jól eltalált dokumentumfilm keretében tálalnak. Az interaktív elemekkel és a rengeteg archív anyaggal olyan élményben lehet részed, amit már a régi konzolos világban is megirigyeltek volna. A kérdés csak az, hogy vajon megérdemli-e az, hogy a modern világban is porondra lépjen?

A játékmenet: régi, de nem avitt

A Karateka már elsőre nem egy olyan cím, amit egy mai fiatal azonnal beépítene a napi játéklistájába. Igen, a játékmenet egyszerű és alapvetően régi. De hát itt jön be a varázslat. Nem arról van szó, hogy az újrafeldolgozott változat minden porcikája modernizálva lett, és tökéletesítették. A Digital Eclipse ügyesen megtartotta az eredeti játék feelingjét, a klasszikus, könnyed ütemet, amit annyira megszokhattunk az akkoriban indult beat 'em upokból, mint a Kung-Fu Master.

Képzeld el: egy szép, feudalista japán háttér, ahol folyamatosan újabb és újabb ellenfelek érkeznek, és te nemcsak a pofátlan ütésekkel próbálkozol, hanem egy kis taktikai érzékre is szükséged van. Mikor egy-egy verekedés után el kell vonulnod pihenni, hogy a regenerálódó életerődet visszaszerezd, de közben az ellent sem hagyhatod pihenni. Szóval nem teljesen spammelhető a támadásokkal, ha nem figyelsz a tempóra, el fogod veszíteni.

A játékmenet nem bonyolult, de sosem válik monotonossá. Az animáció, amit a rotoszkóppal értek el, akkoriban zseniális volt, és ha belegondolsz, ez volt az egyik alapja annak, hogy a későbbi Prince of Persia-val is berobbantak. Az egésznek van egy kellemes, "visszafogott" hangulata, ami talán nem minden modern játékosnak lesz elég dinamikus, de aki érzi, hogy egy klasszikus verekedős játéknál többet keres, mint a végtelen kombók és bonyolult támadásláncolatok, annak bőven elég.

A dokumentumfilm, ami valóban érdekes

Most jöjjön a meglepetés: a The Making of Karateka nem csak egy egyszerű játékgyűjtemény, hanem egy tanulmány. Az interaktív dokumentumfilm valóban elmélyül abban, hogyan született meg ez a játék. Az interjúk, az eredeti videók és a játék fejlesztésének kulisszatitkai egy olyan világba vezetnek, amibe nem sok játékosnak volt lehetősége betekinteni. Ha szereted a történeteket, ha kíváncsi vagy, mi húzódik meg egy-egy játéknál, akkor ezt imádni fogod.

A legérdekesebb talán az, hogy az egész nemcsak a játék készítését mutatja be, hanem egyben a videojátékok első komoly kísérleteit is dokumentálja. Akira Kurosawa filmjei és a japán kultúra hatása egyértelmű, de nemcsak a stílusról van szó – a videojátékok történetének egyik alapkövéről van szó, amit Mechner maga épített meg. Ha érdekel a digitális művészetek fejlődése, akkor ennél jobb betekintést nem kaphatsz.

És mi a helyzet a remasterrel?

A remaster nem hibázik. Itt nincs olyan, hogy elrontják a régi klasszikust. Sőt, talán az egyik legszebb része az egésznek, hogy a Karateka még mindig megőrzi azt a varázsát, ami az eredeti játékban volt. A színek, a háttér, a zenék mind visszaadják a korabeli feelinget, miközben modern eszközökkel kiemelik a látványt, és egy plusz réteget adnak a játékélményhez. A frissített zenék és a vizuális megoldások jól passzolnak ahhoz, amit az emberek a mai világban elvárnak, de nem rontják el a "régi iskola" érzést.

A mélyebb réteg

A Karateka igazi húzóereje a történetben rejlik. Egy japán harcos, aki hercegnőt ment, miközben élet-halál kérdése a minden egyes összecsapás. Az alapsztori ma már talán sablonosnak tűnhet, de az egyszerű, mégis hatékony dramaturgia, a minden egyes ütközet intenzitása még mindig képes megfogni az embert. Igen, a játék tempója lassú, és a "szimpla" verekedés néha kissé repetitív, de ha igazán odafigyelsz, érezni fogod, hogy nem a sebesség, hanem az elegancia számít.