The Long Journey Home

Bevezetés

Az űr felfedezésének csábítása mindenkit megérintett már – nem véletlen, hogy annyi sci-fi klasszikust köszönhetünk ennek a témának. De ha az ember nem figyel, a nagy felfedezés közepette könnyen úgy érezheti, hogy inkább egy horrorfilmet néz, mint egy csillagközi kalandot játszik. A The Long Journey Home pontosan ezt csinálja: egy szépen megkomponált világot ad, amiben a végtelen lehetőségek mellett ott van az a sötét, átható érzés, hogy minden pillanatban mindent elveszíthetünk. És ha sikerül túlélnünk, akkor jön a következő kihívás.

Játékmenet

A The Long Journey Home a véletlenszerű, procedurálisan generált űr felfedezésének eszméjét valósítja meg, de a kihívások is mindegyik utazás részei. A játék egyfajta roguelike űrkaland, amit a FTL: Faster Than Light és az Out There: Ω The Alliance keveréke ihletett. A történetben egy csapatnyi űrhajós indult el egy gyorsabb-űr meghajtással a célba, de aztán persze a dolgok elromlanak, és te ott vagy, hogy valahogy összekalapáld őket, és hazavidd a társaságot.

A térképen való navigálás, a gravitációs mezők kihasználása, a planéták közötti mozgás egy komoly ügyességi feladat. Az irányítás nem a legkönnyebben elsajátítható, de ha egyszer ráérzel a dologra, elég jó érzés lesz szinte minden manővert végrehajtani. Az a típusú játék, ahol minden apró hibát azonnal megérezhetünk. Elég egy kicsit is elrontani a landolást, és máris vége a küldetésnek. Sőt, ha a felszínre ereszkedés közben elhibázol egy mozdulatot, az a csapatod életébe kerülhet.

A legnagyobb probléma talán az, hogy bár az irányítás pofonegyszerűnek tűnik, mégis hajlamos az ember folyton elrontani valamit. A landert túl közel hozod egy sziklás felszínhez, és vége. Egy másik pillanatban, mikor épp azon izgulsz, hogy hogyan tartasz ki az életben, egy hirtelen meghibásodás teljesen tönkreteszi mindent. És akkor a kábeles káosz és a kétségbeesett erőfeszítések közepette felmerül a kérdés: vajon tényleg el lehet kerülni a bukást, vagy csak minden a véletlenen múlik?

A játéknak van egy szíve

A legjobb dolog ebben a játékban talán az a titokzatos varázs, ami az idegen fajok, az elhagyatott űrállomások és a felfedezett világok köré épül. Ha valami újba botlasz – és itt nemcsak helyekre, hanem különféle lényekre is gondolok –, az igazi kaland kezdődik. Van egy igazi űr-hangulata a játéknak. Egy-egy szerencsés találkozás, egy-egy új idegen faj, vagy egy elfeledett civilizáció romjai mind olyan pillanatok, amelyek miatt érdemes újra és újra nekifutni a játéknak. És amikor végre sikerül egy idegen fajt megszólítani, diplomáciával rendezni a dolgokat, az egyértelműen egy szép pillanat.

Az idegenek közti diplomácia valóságos kihívás – nem mindegyik faj fog szeretni, és ha nem figyelsz oda, akár a végzetedet is okozhatják. De itt van a szépség: ez a procedurálisan generált világ valóságosan megidézi az űr felfedezésének azt a vad, kiszámíthatatlan és ugyanakkor csodálatos érzését, amit más játékok nem tudnak. A problémák jönnek és mennek, és mikor egy idegen világ közepén épp sikerül túlélni egy támadást, hirtelen már nem is tűnik olyan nagy dolognak egy-egy rendszerhiba.

Az erőforrások végeláthatatlan halmaza

Viszont itt jön a probléma: az erőforrásokkal való folyamatos küzdelem. Hiába van egy nagy űrutazás az életedben, egy-egy hiba, ami szinte véletlenül történik, akár a teljes küldetést tönkreteheti. Az egész játék egy folyamatos erőforrás-gyűjtögetésről szól. Igen, az alapvető survival mechanika is működik, de talán kicsit túlságosan is el van nyújtva. Néhány pillanatra a Mass Effect 2 bányászati minijátéka ugrott be, ami szórakoztató mellékfeladat volt, de itt valahogy a túlzottan monoton erőforrás-gyűjtögetés erőteljesen háttérbe szorítja az egyéb élményeket.

Ahelyett, hogy a felfedezés örömét élveznéd, inkább folyamatosan arra kényszerülsz, hogy a hajód, a landered és az összes többi eszközöd rendben legyen. Ha egy kis hiba történik, az egy hatalmas hátrányt jelenthet, és ha az erőforrásaid elfogynak, szinte nincs esélyed a sikerre. És sokszor úgy éreztem, hogy nem az izgalom, hanem inkább a rutin és az állandó újraindítás határozza meg az élményt.

Zárás

A The Long Journey Home valóban egy izgalmas, de kemény kihívás. A felfedezés, a történet és a csodálatos zenei aláfestés mind valóban kiemelkedő, de amikor az egész játékot a túléléshez szükséges monoton erőforrás-gyűjtés határozza meg, az élmény inkább fárasztóvá válik, mint sem szórakoztatóvá. Ennek ellenére érdemes újra és újra kipróbálni, mert amikor működik, akkor tényleg egyedülálló élményt ad. De legyen kész mindenki arra, hogy nem minden ugrás végződik sikerrel.