The Liar Princess And The Blind Prince

Egy sötét mese, amit elhiszek

A The Liar Princess and the Blind Prince története elsőre abszurdnak hangzik, de pár perc után teljesen természetessé válik. Egy farkas vagyok, aki éneklés közben elrabolja egy herceg szívét, majd egy félresikerült pillanatban megvakítja őt. Innen jön a boszorkány, az átváltozás, a hazugságba csomagolt gondoskodás, és egy furcsa, fájdalmasan emberi mese az elfogadásról és identitásról.

A játék világa ebben egészen kiváló. A kézzel rajzolt grafika olyan, mintha egy sötétebb tónusú mesekönyv lapjai kelnének életre. Nem cukiskodik feleslegesen, de nem is válik öncélúan nyomasztóvá. Érződik rajta, hogy az alkotók értik a klasszikus mesék egyik alapszabályát: a legszebb történetek mélyén mindig van valami fájdalmas.

A gyűjthető virágok és szirmok mögé rejtett háttértörténetek kifejezetten erősek. Ezek a kis mellékszálak adják a játék érzelmi magját, még akkor is, ha furcsa módon egy nehézkesen kezelhető menübe vannak száműzve.

Amikor a hangulat viszi a hátán az egészet

Az első órában még hajlandó voltam elnézni sok mindent. A mese hangja működött, a képi világ beszippantott, és volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy hová fut ki ez az egész. Itt még nem zavart, hogy a platformozás kissé darabos, vagy hogy a herceget szó szerint húzni kell magam után.

Csakhogy ahogy haladtam előre, egyre inkább az lett az érzésem, hogy a játék nem akar együttműködni velem. A mozgás bizonytalan, az ugrások nem esnek jól kézre, és még farkas alakban sem érzem azt a felszabadultságot, amit várnék. Elvileg erős vagyok, gyors és sebezhetetlen, gyakorlatban viszont inkább egy lebegő árnyék, aki nem igazán „üt” semmit.

Ez különösen furcsa érzés egy olyan műfajban, ahol a mozgás öröme alapfeltétel lenne. Itt viszont a kontroll folyamatosan emlékeztet rá, hogy ez inkább egy interaktív történet, mint egy valódi játék.

Parancsok, amik sosem állnak kézre

A vak herceg irányítása papíron érdekes ötlet. Segíteni neki, utasításokat adni, együtt megoldani a feladványokat – ez jól illeszkedik a történethez. A gyakorlatban viszont az egész túl sok lépésből áll, és sosem válik természetessé.

Megfogom a kezét, iránygomb, megerősítés, majd reménykedem, hogy azt csinálja, amit szeretnék. Még órák után is akadozott ez a rendszer, és egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy nem a rejtvényen gondolkodom, hanem a kezeléssel birkózom.

Pályák, amik nem nőnek fel a látványhoz

A pályadizájn sajnos nem tart lépést a világ hangulatával. Sokszor egyetlen ötletre épülnek, amit kicsit túl sokáig csépel a játék. Volt olyan szituáció, ahol konkrétan beszorultam, és csak a karakter „megölésével” tudtam továbblépni.

A harmadik világ különösen fárasztó: kaotikus teleportok, érdektelen számpuzzle-ök, és olyan ellenfelek, akik mintha egy másik játékból tévedtek volna ide. Itt törik meg végleg a flow, és onnantól már inkább csak végigmenni akarok rajta, nem benne lenni.

Zárás – szép mese, nehéz játszani vele

A The Liar Princess and the Blind Prince nem rossz játék, de fájóan kihasználatlan lehetőség. A története, a világa és a mondanivalója sokkal többet érdemelne annál, amit a játékmenet nyújtani tud. Olyan, mint egy gyönyörű illusztrált mesekönyv, amit valaki kicsit ügyetlenül próbált társasjátékká alakítani.

Ha képes lennék csak nézni, olvasni, lapozni, talán jobban szeretném. Így viszont minden szépsége ellenére marad bennem egy makacs hiányérzet.