Bloodstained: Curse Of The Moon 2

Volt egy pillanat, amikor a főellenség utolsó pixele is eltűnt, én pedig azon kaptam magam, hogy ösztönösen fújom tovább a tempót, mintha még mindig az Akumajou Densetsu kazetta pörögne a gépben.

Ismerős út, biztos kézzel vezetve

Az első Curse of the Moon már annak idején is egy kellemes meglepetés volt: NES-es Castlevania-hangulat, de nem az a könyörtelen, kontrollert falhoz vágós fajta. A folytatás nagyon tudatosan nem akarja újra feltalálni magát. Nyolc pálya, elágazásokkal, klasszikusan lineáris haladás, kevés kóborlás, sok precíz ugrás. Konzolos fejjel ez az a fajta felépítés, amit azonnal értesz: balról jobbra, tanuld meg, túlélj.

A tempó feszesebb lett, a kihívás kicsit feljebb csúszott. Az első pár pálya még bemelegítés, aztán szépen elkezd fogyni a komfortzóna. Itt már nem elég „érzésre” játszani, figyelni kell, mikor kit használsz, mire tartalékolod a speciális képességeket. Ez az a nehézség, amit nem utálsz, hanem tisztelsz.

Négy vadász, hét stílus, egy idegrendszer

Zangetsu továbbra is a biztos pont, az ál-Belmont, akinek minden mozdulata ismerős. Mellé viszont érkezik Dominique, Robert és Hachi, és ezzel a játék valódi erőssége felszínre kerül: a karakterdinamika. Dominique lándzsája meglepően sokoldalú, a speciális támadásai konkrétan pályaszakaszokat oldanak meg. Robert mesterlövész-puskája hatalmas hatótávot ad, cserébe törékeny, mint egy rossz döntés főbossz előtt. Hachi pedig… nos, egy cilinderes corgi egy mecha belsejében.

Papíron ez már majdnem sok, de játék közben működik. Kicsit elborult, de nem ízléstelen. Ha a PC Engine-es Dracula X-ben belefért a cicákat dobáló kislány, akkor ez is belefér. Az igazság az, hogy Hachi „páncélos” sérthetetlensége néha túlságosan megkönnyíti a dolgokat, de a játék később szépen visszavesz ebből.

Ketten a kanapén, végre

A helyi, egyidejű kétjátékos mód az a funkció, amit Castlevania-rajongók harminc éve várnak. És igen, működik. Nem tökéletes, de barátságos. Ha az egyik játékos elront egy ugrást, a másik át tudja segíteni, szó szerint. Ha meghalsz, nem vége mindennek, csak átváltasz. Ez nem büntet, hanem együttműködésre ösztönöz, ami ritka kincs.

Ez az a mód, ahol a játék kicsit lazább, kicsit kaotikusabb, de pont ettől él. Olyan, mint amikor gyerekként felváltva játszottunk, csak most egyszerre fogjuk a kontrollert.

Újrajátszás, de nem öncélúan

A Curse of the Moon 2 kifejezetten számol azzal, hogy többször végigmész rajta. Más útvonalak, más karakterösszeállítások, később új szereplők. Nem minden megoldás érhető el mindenkivel, és ez néha bosszantó – főleg ha pont az a karakter hiányzik, aki kellene egy upgrade-hez. Ez egy örökölt probléma az előző részből, és itt sem lett elegánsabban kezelve.

Viszont amikor megnyílnak az extra kampányok Miriamékkal, a játék új arcát mutatja. Gyengébbek, törékenyebbek, de máshogy mozognak a pályán. Gebel denevéres lebegése például teljesen átír bizonyos szakaszokat. Ez nem csalás, inkább egy másik nézőpont.

Pixelek, amiknek súlyuk van

A látvány az a „felturbózott 8-bit”, amit a Shovel Knight óta jól ismerünk. Több szín, több réteg, parallax, de még mindig NES-es lélek. A bossok hatalmasak, teátrálisak, emlékezetesek. Egy gombanő, egy sárkány, egy lángoló virágos vonat – itt tényleg elszabadult a fantázia.

A zene hozza a japán Castlevania III VRC6-os hangzását, bár a dallamok nem ragadnak annyira, mint az első részben. Jó, de nem ikonikus. Viszont a hangulatot végig tartja, és ez a fontosabb.

Zárás

A Bloodstained: Curse of the Moon 2 nem forradalmi, nem is akar az lenni. Inkább egy pontosan belőtt, magabiztos folytatás, ami tudja, honnan jön, és nem szégyelli. Lehetett volna bátrabb, lehetett volna nagyobb ugrás, de így is egy olyan játék lett belőle, amit jó kézbe venni, jó újraindítani, jó legyűrni. Ha a régi Castlevaniák ott vannak a gerincedben, ez a játék pontosan tudja, hol kell megütni.