The Last Campfire

A The Last Campfire az a játék, ami úgy altat el, hogy közben néha finoman oldalba bök: „figyelj már, ezt most tényleg nem érted?”

Amikor a galaxisgyár kézműveskedni kezd

A Hello Games neve nekem ösztönből a végtelenbe nyúló űrrel forrt össze, azzal a típusú játékkal, ahol a horizont mindig arrébb van, és a következő bolygó is csak egy újabb ígéret. Ehhez képest a The Last Campfire olyan, mintha ugyanaz a csapat egy péntek délután azt mondta volna: „na jó, most csináljunk valamit, ami nem akar mindent”.

És ez a kicsiség nem pejoratív. Sőt. Van benne valami szerethető, hogy ez a játék nem próbálja túlmagyarázni magát látványban, rendszerekben, grandiózus gesztusokban. Inkább olyan, mint egy vastag, rejtvényekkel teli füzet: egyszerűnek tűnik, kicsit naivnak is, aztán mégis ott ragadsz felette, mert a következő oldal mindig tartogat valami apró csavart.

A főhős Ember, egy párnaszerű zarándok, aki egy furcsa, melankolikus világon vándorol, és megdermedt, „forlorn” utazókon segít. Nem karddal, nem varázslattal, hanem úgy, hogy beleugrik a fejükbe, és a belső zűrzavart – magyarul: a puzzle-t – kibogozza. Kicsit olyan, mintha az Inceptiont összekeverték volna egy nyomógombos rejtvényjátékkal, csak itt több a kar, mint Leonardo DiCaprio.

Puzzle-ból „pick-and-mix”, és ez meglepően jól áll neki

A The Last Campfire legnagyobb erénye nekem az, hogy nem ragad le egyetlen mechanikánál. A legtöbb puzzle játék szereti szépen, fegyelmezetten felépíteni a tananyagot: megtanít egy trükkre, majd egyre bonyolultabb verziókban gyakoroltatja, amíg a végén már úgy érzed, vizsgázol.

Itt nem ez van. Itt az van, hogy kapsz egy ötletet, megoldod, jön a következő. Tűz, szél, tükrök, telekinézis, kulcsok, kapcsolók, és igen, még rákoskodás is. A felsorolás így leírva kicsit olyan, mint egy „Puzzle Design Starter Pack”, de a játék gyakran össze is keveri ezeket, és pont ettől lesz friss: nem azt érzem, hogy ugyanazt a sémát csiszolgatják, hanem hogy kíváncsiak, mi történik, ha a dolgokat egymásra borítják.

Az egésznek van egy olyan ritmusa, ami nekem a Breath of the Wild szentélyeit idézte. Nem konkrétan a megoldásokban, hanem abban, hogy pár percig elgondolkodsz, rájössz, továbbmész, és közben a világ nem egy száraz logikai labor, hanem inkább egy álmos, kicsit ködös mese. Nem a „most okos vagyok” eufóriája dominál, hanem az a finom elégedettség, hogy haladok, és a következő öt perc megint valami mást mutat.

A világ maga is rejtvény, nem csak a „szobák”

A The Last Campfire okosan elkerüli azt a csapdát, hogy a puzzlékat különálló, pipálgatós pályákra szeparálja, mint egy BoxBoy!-ban vagy Pullbloxban. Itt a világ egy összegabalyodott gépezet, tele kis elágazásokkal, rejtett zugokkal, ódon szerkezetekkel, amik csak akkor engednek tovább, ha megérted, mit kérnek.

Néha ez nagyon egyszerű és földhözragadt: odacsalogatod a disznókat, hogy megegyék a bozótost, ami elzárja az utat, vagy odébb húzol blokkokat, hogy áthidald a hiányzó részt. Máskor viszont a játék előhúz egy-egy nagyobb trükköt: van egy szakasz, ami egy élő térképen játszódik, és olyan ötletet villant, amit legszívesebben felírnék egy képzeletbeli „jó dungeon megoldások” listára – és igen, közben nekem is beugrott egy-két klasszikus Zelda-pillanat. Később meg mintha a Wind Wakerből hozna át egy kis finom, tengeri hangulatú bóklászást. Nem szégyelli, hogy a legjobbaktól tanul. Én meg nem szégyellem, hogy örülök neki.

Ezek a kitérők és bólintások összeadódnak, és a végére tényleg úgy hat, mintha a játék egy szerelmeslevél lenne a puzzle műfaj különböző sarkaihoz. Még egy csipet point-and-click is van benne: tárgyakat cipelsz ide-oda, segítesz valakinek főzni, vagy kitömöd egy disznó végtelen gyomrát. Nem fogja megizzasztani azt, aki LucasArts-on nőtt fel, de pont elég, hogy mosolyogjak: „oké, ezt is be mertétek dobni”.

A hátránya: annyira megy előre, hogy néha nem mer megállítani

A „szarkaként mindent összeszedünk” hozzáállásnak ára van. Egyrészt lesznek puzzle-típusok, amikből többet szeretnél, mert pont akkor vált izgalmassá, amikor már tovább is léptél. Másrészt a játék ritkán engedi, hogy igazán elakadj. Nem egy kegyetlen logikai fal, inkább egy kedves kölyökkutya, aki folyton húz maga után: „gyere, ezt is nézd meg, ezt is, ezt is”.

Nekem hiányzott volna még pár nagyobb „aha!” pillanat, pár olyan feladvány, ami tényleg leültet és rákényszerít, hogy megálljak. Furcsa módon a nehezebb részek mintha inkább az elején lennének, a vége felé meg több a „na jó, ezt azért nehéz komolyan venni” egyszerűség. Vannak rejtett ládák, amik adnak némi csibészséget, de a játék úgy van belőve, hogy a hatórás út során nagyjából mindent meg lehet találni, különösebb vérverejték nélkül.

Történet és narráció: szép gondolat, néha elcsúszó megvalósítás

A sztori alapvetően sokat mesél szó nélkül: animációval, mozdulatokkal, hangulattal. Ehhez képest folyamatosan szól egy narrátor is, egy kicsit tündér-szerű, kicsit éneklős hangon, ami néha már annyira karakteres, hogy kizökkent. Nekem volt olyan pillanat, amikor konkrétan azon kaptam magam, hogy nem a mondatra figyelek, hanem a hang színeire.

A nagyobb baj viszont az, hogy a narráció sokszor metaforaként próbálja eladni a puzzle megoldását, mintha minden kapcsoló és blokk egy-egy belső konfliktus szimbóluma lenne. Ez szép elképzelés, csak játék közben az agyam gyakran máshol van: én épp kulcsot forgatok, tükröt állítok, blokkot húzok, és mire a narrátor odaérne a „mondanivalóhoz”, addigra az egész összemosódik, mint amikor valaki hozzád beszél, te meg fél szemmel már a telefonodat nézed. A végén csak annyi marad meg, hogy „aha, szóval ez most fontos volt”, de hogy miért, azt már nem tudnám visszamondani.

Nem tragédia, csak furcsa mellélépés egy amúgy gondosan megkomponált élményben.

Switch-en: sima ügy, apró döccenőkkel, plusz érintéssel

A The Last Campfire eredetileg mobilos gyökereket is hordoz, és ez Switch-en jó értelemben érződik: kézben ott a teljes érintésvezérlés, ha valaki úgy szeretné. Tárgyakat húzogatni, kulcsot tekergetni, telekinézis „trombitával” mozgatni dolgokat kifejezetten jóleső, darabos, kézzelfogható érzés.

Én mégis a gombos irányítást preferáltam, főleg amikor a környezet picit aprólékosabb, és a navigálásnál jobb a stabil kontroll. Teljesítményben a Switch jól viszi a játék egyszerű, vaskos stílusát, viszont néha vannak érezhető akadások, amikor a világ átugrik a „forlorn” puzzle-kamrákba. Nem az a fajta dolog, amitől földhöz vágom a kontrollert – inkább csak egy kis zökkenő egy amúgy békés sétában.

Zárás

A The Last Campfire számomra egy olyan délutáni játék volt, amitől nem lettem okosabb ember, de nyugodtabb igen. Egy különös, kedves, kicsit álomszerű világ, tele rövid, változatos feladványokkal, amik inkább vezetnek, mint vizsgáztatnak. A történet néha elveszik a puzzle-zajban, és a játék végére tényleg éhes maradsz még pár komolyabb kihívásra – de ez inkább dicséret, mint panasz.

Nem univerzumot épít, csak egy apró sarkot a fejedben, ahol jó pár órát eltölteni. És néha pont erre van szükség.