The DioField Chronicle

A történet: Egy klasszikus háborús háttér, ami sosem fejlődik igazán

A The DioField Chronicle története egyszerű, de nem szimpla: egy felkelő keleti birodalom és a világ többi része közötti háború helyszínéül szolgáló DioField szigetére kalauzol minket. Az egész háttértörténet és politikai dráma emlékeztethet egy kicsit a Valkyria Chronicles-ra, de a hangsúly itt inkább a mágián van, mint a technológiai háborúkon. A történet nem bonyolult, de nem is szükséges annak lennie, hogy működjön. Azonban a történetmesélés hiányosságai hamar kiderülnek, főleg, ha azt nézzük, hogy a karakterek inkább klisé-ként viselkednek, és nem igazán fejlődnek.

A játék egyik nagy erőssége, hogy a játékos döntései valóban érezhetőek, de sajnos a karakterek fejlődése nem követi azt a szintet, amit elvárnánk egy ilyen mélységű történettől. Hiába próbálkozik a játék több mellékküldetéssel és szereplővel, az egész világ nem fejlődik kellően dinamikusan. A súlyos politikai döntések és dilemmák remek lehetőséget adtak volna a karakterek kibővítésére, de végül inkább csak egy egyszerű háttértörténet marad.

A játékmenet: Egy kis változtatás, amit nem mindenki fog szeretni

A The DioField Chronicle a klasszikus taktikai RPG-k szabályait próbálja egy picit felrázni, főleg a harcok során. A legtöbb taktikai RPG-ben megszokott négyzetrácsos mozgatás helyett itt a csaták valós időben zajlanak, és a játékosnak folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a csapatai helyzetét. A harcok nem a szokásos mikromenedzsmenten alapulnak, hanem inkább azon, hogy jól helyezed el a csapatod és hagyod őket küzdeni.

Ez a rendszer jónak tűnik elméletben, de gyakorlatban hamar előjöhetnek problémák. A valós idejű harcok néha túl kaotikusak, és mivel a legtöbb karakter csupán a közelharcot alkalmazza, az akciók sokszor szűk határok között zajlanak. Míg a varázslatok szórakoztatóak és látványosak, sokszor nem elég erősek ahhoz, hogy igazán nagy hatást gyakoroljanak a csatákra – így a végén mindig a közelharcok dominálnak, ami a harcok monotonitásához vezethet.

A karakterek és a fejlődés: Nem mindenki nőtt fel a történethez

A karakterek a The DioField Chronicle-ban nagy potenciállal rendelkeznek, de sajnos a mélységük nem igazán jön át. Bár a kasztok és az eszközök különböző kombinációi érdekes taktikai lehetőségeket kínálnak, a karakterek személyisége nem igazán fejlődik. Van néhány szórakoztató, későbbi karakter, de a legtöbb szereplő statikus marad, és nem adnak elég okot ahhoz, hogy igazán érdekeljenek a történetben. A komor hangulat és az egyes szereplők túlságosan is komor és szomorú természetet öltöttek, így sokszor kifejezetten nehéz a karakterekkel azonosulni.

A történet során vannak olyan pillanatok, amikor a karakterek viselkedése rávilágít arra, hogy sokkal többet is kihozhattak volna belőlük, de sajnos nem tudják igazán elvinni a történetet a hátukon.

A grafika: Tökéletesen illik a világba, de nem forradalmi

A The DioField Chronicle grafikai stílusa gyönyörű. A vízfestékszerű karakterportrék és a világ vibráló színei egy szép, de kissé régi iskolás stílust képviselnek. A harci szakaszok látványosak, a karakterek kidolgozása pedig teljesen megfelel a modern RPG-k szintjének. Míg a játék dizájnja szemet gyönyörködtető, a Switch-en való vezérlés néha megakasztja a gördülékeny élményt.

A grafikát nem lehet elhibázni, de a harci mechanikák nem igazán hoznak újítást, és a játék végig úgy érezhető, mintha nem lépett volna túl a Final Fantasy Tactics klasszikus formáján. Az apró részletekben ugyan van fejlődés, de az összkép végül inkább konzervatívnak tűnik, mintsem forradalmárnak.

Zárás: A *DioField Chronicle* minden hibája ellenére egy szórakoztató taktikai RPG

A The DioField Chronicle jól megtervezett taktikai RPG, ami az egyes elemek terén újít, de végül nem teljesíti azt, amit sokan elvárnának. Az érdekes harcrendszer és a gyönyörű grafika mellett sajnos a karakterek és a történet nem érnek fel a legjobbakhoz. Az egész játékban van egy érezhető hiányosság, és bár a taktikai részek szórakoztatóak, a fejlesztésben még mindig van mit csiszolni. Ha nem bánod a grindolást és a kicsit statikus történetet, akkor érdemes kipróbálni.