Sword Of The Vagrant

A Vanillaware öröksége

Első ránézésre nem kérdés, hogy a Sword of the Vagrant egyértelműen merít a Vanillaware műveiből, mint a Muramasa: The Demon Blade vagy a Dragon’s Crown. A kézzel rajzolt grafikák lenyűgözőek, és bár nem mondanám, hogy bármelyik karakterdesign túlzottan feltűnő lenne, mégis mindegyiknek van egy olyan egyedi bája, ami valószínűleg sokaknak be fog jönni. A játékmenetben is érezni lehet a Vanillaware hatást: egy klasszikus 2D hack-and-slash kalandról beszélünk, amit némi Metroidvania-szerű felfedezős elemekkel fűszereztek meg. Az alapötlet tehát megvan, és ha az alkotók nem hoztak volna be néhány furcsa döntést, akkor igazán remekmű születhetett volna.

A történet: Érdekes, de túlságosan is körülményes

A történetben Vivian, a fiatal zsoldoslány bőrébe bújva kell megoldanunk a rejtélyt, miért is tűnt el az apja. Ehhez egy kicsit összekapcsolódunk egy titokzatos varjú emberrel, majd hajótörést szenvedünk és eljutunk Mythrillára. A dolog igazán akkor pörög fel, amikor egy gonosz boszorkány elátkoz minket, és kényszerít, hogy mágikus ereklyéket szerezzünk neki. Mindez egy jól hangzó alap, ami viszont egy picit összezavarodik, mivel a párbeszédek, főleg a sok expozíció miatt, időnként elég nehezen követhetők. Ennek ellenére az egész történet egy érdekes irányba indul, és ahogy a két főszereplő, Vivian és Camden kapcsolata fejlődik, úgy egyre inkább érdekessé válik, hogy mi történik velük.

Harc: Kezdetben nem sok, aztán egy kicsit több, de nem elég

A játék harcrendszere igazából a legnagyobb vegyes érzelmeket váltotta ki belőlem. Vivian kezdetben egy elég egyszerű mozgáskészlettel indít, így az első órák kicsit monotonná és lassúvá válhatnak. Azonban ahogy újabb kombókat és speciális mozdulatokat oldunk fel, a harc egyre pörgősebbé válik. A probléma viszont az, hogy a kombók száma hamar elér egy elég szűk skálát, és onnantól kezdve már nem hoz túl sok újdonságot. A harc még így is jól működik, de elég hamar visszatér a repetitivitás, ami sajnos elég gyorsan letöri az élményt. Plusz, a szintúgy elmaradt auto-save rendszer miatt a halálok komoly bosszút állnak rajtunk, visszaküldve a legutóbbi mentéshez. Ez különösen idegesítő lehet az utolsó főellenség előtti hosszú, monoton szakaszoknál.

A technikai háttér: Van, ami szemet szúr

Amikor a játék vizuális megjelenésére térünk, azt kell mondanom, hogy kétségtelenül nagyon szépen néz ki. A kézzel rajzolt művészet és a 2D-s világok jól illeszkednek a hack-and-slash műfajhoz, és képesek elragadni a figyelmünket. Azonban a Switch dokkolt módjában a teljesítmény nem mindig a legjobb, a framerate elég gyakran akadozik. Persze nem mondom, hogy elviselhetetlen, de zavaró tud lenni, különösen akkor, amikor a játék szép látványt próbál nyújtani. Ráadásul néhány glitch is becsúszott: egyszerűen megfigyelhetjük, hogy Vivian csúszik a képernyőn, miközben egy ülő animációban ragad, és később előfordult egy soft lock is, amikor a karakter nem tudott abbahagyni egy falnak való sétálást. Az ilyen hibák persze nem borítják fel teljesen az élményt, de mindenképpen frusztrálóak.

Zárás: A potenciál ott van, de nem hozta ki teljesen

A Sword of the Vagrant sok szempontból egy nagyon szórakoztató játék, és ha valaki a klasszikus hack-and-slash játékok szerelmese, valószínűleg élvezni fogja. Azonban az is igaz, hogy a játék nem tudott igazán kiemelkedni a versenyből. Az egyébként ígéretes történet néhol túl bonyolult, a harc viszont túl repetitív lesz a végére. A technikai problémák pedig ugyan nem válnak teljesen elviselhetetlenné, de érezhetően rontanak az élményen. Az ár-érték arány viszont kifejezetten kedvező, így ha valaki nem vár tökéletes technikai megoldásokat, még mindig érdemes egy próbát tenni vele.