Snufkin: Melody Of Moominvalley

Ritkán kezd játék úgy, hogy már az első percekben gombóc ül a torkomban, de itt a búcsú nem csak történeti elem, hanem érzelmi alaphang.

Idegenként egy ismerős világban

Snufkin figurája mindig is kilógott a Mumin-világból, és ezt a játék meglepően finoman, mégis következetesen használja ki. Ő nem alszik téli álmot, nem tartozik igazán sehova, csak átutazó. Amikor elválik Mumin Tóbitól, nem valami nagy dráma történik, hanem az élet rendje lép működésbe. És pont ettől fáj. Ahogy a táj fehérbe borul, és Snufkin egyedül marad, az egésznek van egy csendes, skandináv melankóliája, amit nehéz nem magunkra vonatkoztatni. Olyan ez, mint amikor egy régi baráttal elválunk egy aluljáróban, és tudjuk, hogy „majd tavasszal”, de azt is, hogy semmi sem lesz már pontosan ugyanaz.

Barangolás, ami jól esik

A tavaszi Muminvölgybe való visszatérés vizuálisan is felüdülés. A kézzel animált, akvarellszerű világ mozog, lélegzik, reagál. A bokrok alatt jólesően ropog a talaj, a köveket pakolgatni, patakokon átkelni, kisebb sziklákat megmászni ösztönösen természetes. Nem kell tanulni, nem kell megszokni: a flow az első perctől megvan. Konzolon, kontrollerrel ez az a fajta mozgás, amitől észrevétlenül lassabban kezdek játszani, csak hogy tovább tartson.

Egy kis él, pont elég

A játék meglepően bevállalós abban, ahogyan Snufkin parkromboló filozófiáját tálalja. A szépen nyírt, kerítéssel körbevett parkok elsőre idillinek tűnnek, de hamar kiderül, hogy itt rendőrök járőröznek, szabályok vannak, tiltótáblák mindenre. Snufkin pedig nem kér ebből. Lopakodva kell kikerülni az őröket, ledönteni szobrokat, kitépni táblákat, és visszaadni a természetnek azt, amit elvettek tőle. Nem nehéz, nem is különösebben mély, de van benne egy enyhén anarchikus él, amitől az egész több lesz, mint egy kedves sétaszimulátor.

A dallam, mint kötőanyag

A „melody” szó inkább hangulati, mint mechanikai értelemben fontos. A hangszerhasználat egyszerű, ikonok jelzik, hol érdemes játszani, a hatás viszont mindig mosolyt csal az arcomra. Madarak mozdulnak, földkupacok tűnnek el, kacsák indulnak utánam. Nem puzzle-játék, nem ritmusjáték, hanem egyfajta interakció a világgal. És közben ott szól a zene, Sigur Rós-féle lebegéssel, ami nem akar rám telepedni, csak alátámasztja azt az érzést, hogy itt minden összefügg mindennel.

Az inspirációs rendszer pont annyira van jelen, amennyire kell. A bokrokon átszaladva összeszedett csillanások kitöltik a mércét, új lehetőségeket nyitnak, de sosem érzem grindelésnek. Inkább jutalom annak, hogy kíváncsi vagyok.

Apró történetek, halk hangon

Az út során kisebb küldetésekbe botlom, Muminok kérnek segítséget elveszett tárgyak, apró gondok miatt. Ezek nem nagy drámák, inkább kis élethelyzetek, amik szépen illeszkednek az összképbe. Jó döntés, hogy a fölösleges párbeszédek átugorhatók, mert így a játék tényleg megmarad annak, ami: egy nyugodt, befelé figyelős kalandnak.

Mégis, végig ott bujkál bennem egy furcsa távolságtartás. Snufkin segít, rendbe tesz, megvéd, de sosem marad. Mintha egy örök vendég lennék egy tökéletes nyaralóhelyen. Ez a finom szomorúság adja meg a játék igazi karakterét.

Zárás

A Snufkin: Melody of Moominvalley nem akar sokat, de azt nagyon pontosan tudja. Egy rövid, letisztult, érzelmes utazás, ami a búcsúról, az idő múlásáról és a visszatérés reményéről szól. Nem kihívás, nem látványos bravúr, hanem egy csendes élmény, amit jó magammal vinni még jóval a stáblista után is.