Slain: Back From Hell

A Slain első ránézésre egy elveszett Iron Maiden-borító, játék formában, csak épp játszani benne sokkal nehezebb, mint szeretni.

Külsőre metal, belül idegőrlő

A Slain: Back from Hell prezentációja hibátlanul célozza meg a közönségét. A pixeles látványvilág olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli heavy metal lemezborítót keltene életre: csontvázak, vér, démonok, mindez kézzel rajzolt, gyönyörű animációkkal. A zene pedig… nos, aki valaha bólogatott gitárriffre, az itt ösztönösen ráérez a hangulatra.

Ez az a játék, amit nézni élmény. Játszani viszont már kevésbé.

Az „old-school kihívás” sötét oldala

A Slain büszkén hirdeti magát könyörtelen, régivágású játéknak. A gond csak az, hogy a nehézség itt nem tanít, hanem büntet. A pontos ugrásokat lebegős irányítás nehezíti, az ellenfelek tömegesen érkeznek, sokszor a semmiből, az instant halált okozó csapdák pedig minden sarkon ott leselkednek.

A checkpointok ritkák, az életerő kevés, és egyetlen rossz mozdulat elég ahhoz, hogy mindent elölről kezdj. Nem az a fajta kihívás ez, ahol érzed, hogy legközelebb jobb leszel – inkább az, ahol sóhajtasz egyet, és újra nekifutsz, mert hátha most.

Egy jó harcrendszer, rossz környezetben

Pedig a Slain harcrendszere önmagában kifejezetten ígéretes. Kombózhatsz egyetlen gombbal, töltheted az ütéseket a maximális hatásért, blokkolhatsz, parryzhatsz, visszaverheted a lövedékeket, hátra dash-elhetsz, és még mágikus támadások is vannak. Papíron ez egy mély, árnyalt rendszer.

A gyakorlatban viszont a játék ritkán engedi, hogy ezt élvezd. A levegőből záporozó ellenfelek szétverik a kombókat, a platformokról váratlanul beeső csontvázak esélyt sem adnak reagálni. Itt a kifinomult megoldások helyett sokszor az a „stratégia”, hogy rohamozol előre, és reménykedsz, hogy túléled. Ironikus módon a parry és a precíz védekezés gyakran veszélyesebb, mint az ész nélküli támadás.

Irányítás, ami ellened dolgozik

Az egész élményt tovább rontja az irányítás. A főhős mozgása túl lebegős, az ütéseknél előre lép, ami szűk platformokon konkrét rémálom. Egyetlen plusz gombnyomás, és máris lelépsz a peremről. Ha szerencséd van, egy alsó platformra esel. Ha nincs, instant halál, újratöltés, és kezdődik elölről az egész szakasz.

Itt nem a játékos hibájából tanulsz, hanem abból, hogy a rendszer újra és újra kibillenti alólad a talajt.

Szép pokol, kevés kegyelem

A legnagyobb frusztráció számomra az volt, hogy látszik a belefektetett munka. A pályák részletesek, a háttér animált, a hangulat következetes. De a játékmenet nem nő fel ehhez a szinthez. A Slain mintha azt gondolná, hogy a brutalitás önmagában erény, pedig a valóban emlékezetes nehéz játékok – mint például a Wulverblade – mindig hagynak teret a tanulásra és a finom megoldásokra.

Itt inkább az az érzésem volt, hogy a játék büntetni akar, nem kihívni.

Zárás

A Slain: Back from Hell olyan, mint egy tökéletesen megrajzolt pokol, ahol elfelejtettek élhető szabályokat alkotni. Hangulatban, látványban és zenében erős, sőt lenyűgöző, de a játékmenet könyörtelenül megfojtja a benne rejlő potenciált. Metal rajongóknak vizuális csemege, de játékosként nehéz vele jó viszonyba kerülni.