Sky Oceans: Wings For Hire

Az élmény

Az első pár perc valóban ígéretes, különösen azzal a kezdeti, színes és pörgős karakterbemutatóval, ami egy rövid és vidám J-pop dallamra pörög. De a felhők alatti kalandoknak hamar vége, mikor az első komolyabb irányítási gondok felütik a fejüket. A kamera irányítása annyira érzékeny, hogy már a legkisebb mozdulat is heves rángatózást indít el, amitől nemcsak az élmény megy el, de még rosszul is leszel tőle. Persze, be lehet állítani, de nem egy 10 perces játék után kellene már így ügyeskedni. A kézi módban pedig valami rémes volt – ott konkrétan ugrált a kép, mintha egy hibás CRT tévét néznék.

Aztán jönnek a valódi problémák: a hibák és a grafikai összeomlások. A párbeszédek szövegei nem töltődtek be rendesen, vagy egyszerűen eltakarta őket a háttérgrafika. De a legidegesítőbb mind közül, hogy a harcok után egy hanghatás, amitől totál idegbajt kaptunk, állandóan ránk ragadt. Egy Allibatross nevű szörny hangját kellett végig hallgatni, miközben épp a legkomolyabb pillanatok zajlottak a történetben. Az ilyen apróságok teljesen elrontják az élményt, és ha ez még nem lett volna elég, a loading screenek alatt is hallottuk azt a szörnyű hangot. Egy mentés után sem múlt el, szóval újra kellett indítani a játékot. Ki ne szeretné ezt?

A harcrendszer és a felfedezés

Maga a harcrendszer rendben van, ha szeretnél egy klasszikus, Bravely Default-szerű fordulatos JRPG-t, ahol mindenkinek egyszerre adod meg a parancsokat. Ez nem egy ördöngösség, de azért ne várj túl sokat tőle. A kombózás és az egyes karakterek egyedi képességei szórakoztatóak, de semmi újat nem hoznak. Ha valaha játszottál JRPG-t, akkor már ismerős lesz a rendszer, és ugyanazt az érzést kelti, mintha egy másik régi klasszikust pörgetnél. De ez nem feltétlenül baj, ha szereted a műfajt.

A legnagyobb csalódás talán a felfedezés volt. A játék reklámja szerint egy hatalmas szabad ég alatti kaland vár ránk, de ami valójában történt, az sokkal inkább egy unott világ volt, amiben a hangulatos tájak és a légifelvételek mögött mindent egy-két üres terület és sok-sok harc rejtett. A felfedezés, amit vártunk, egyszerűen nem hozott semmilyen valódi jutalmat. A világ tágasságát, ami alapvetően az egyik erőssége lehetett volna, inkább bezárták a falak közé, és egyszerűen nem éreztük, hogy bármit is felfedezünk.

A karakterek és a történet

Ami igazán megfogott, az a történet és a karakterek. Az alap koncepció nem rossz: egy fiatal fiú, Glenn, akinek az apja eltűnt, és aki a kalandok során próbálja kideríteni, mi történt a családjával. A történet nem túl bonyolult, de mégis képes volt fenntartani a figyelmemet, és talán pont ez volt az a szikra, ami miatt tovább próbálkoztam a játékkal. Az interakciók és a karakterek dialógusai is elég jól eltalálták azt a klasszikus JRPG hangulatot, amit keresünk – még akkor is, ha a többi technikai probléma miatt elég hamar leállt a lelkesedés.