Skulls Of The Shogun: Bone-A-Fide Edition

Kevés stratégiai játék indít úgy, hogy már a túlvilágon állsz sorban, és az első gondolatod az, hogy inkább visszamész verekedni.

Halál után sincs nyugalom

Akamoto tábornok meghalt. Pont. De nem hajlandó kivárni a mennyország előszobájában kígyózó sort, ezért inkább hadat üzen az alvilágnak. Ez az alaphelyzet már önmagában jelzi, mire számítsz: nem történelmi drámára, hanem harsány, kicsit gyerekes, de vállaltan hülye humorra. A játék stílusa olyan, mintha egy rajzfilmszerű szamurájos világot összekevertek volna modern popkultúrás odaszúrásokkal. Nem finom, nem mindig elegáns, de következetes. És ami fontos: működik.

Én már játszottam vele évekkel ezelőtt, és a Switch-es visszatérés olyan volt, mint egy régi haver, aki pontosan ugyanolyan, mint régen – se jobb, se rosszabb. Ez a verzió mindent tartalmaz, amit akkor megszerettem, és semmit nem próbál újracsomagolni. Ez egyszerre erény és korlát.

Rács nélkül, szabadabban – de nem mindig jobban

A Skulls egyik nagy trükkje, hogy eldobja a klasszikus négyzetrácsos mozgást. Az egységek egy adott körön belül szabadon mozognak, mielőtt támadnának. Elsőre felszabadító érzés, kicsit olyan, mintha egy Valkyria Chronicles jellegű hibridbe csöppennél. Több a lehetőség, több az improvizáció.

Aztán jön a valóság. A Spirit Wall rendszer – ahol egységeket egymás mellé pakolva védekezést építesz – gyakorlatilag rákényszerít, hogy csapatban tologasd a figurákat. Ilyenkor a képernyő zsúfolt lesz, az egységek takarják egymást, a kamera meg nem mindig segít. Volt nem egy köröm, ahol kizökkent a flow, mert nem voltam biztos benne, ki honnan hova fér még be.

És ilyenkor óhatatlanul eszembe jutott: a régi, precíz rácsrendszer nem véletlenül maradt meg annyi klasszikusban. Itt a szabadság néha inkább akadály, mint előny.

De ledobni valakit a szikláról még mindig jó érzés

Szerencsére a játék nem csak erről szól. A szabad mozgás egyik legnagyobb öröme, hogy ellenségeket lehet szó szerint lerúgni a pályáról. Ez sosem unalmas. Soha. És tökéletesen passzol a játék arcátlan stílusához.

A kampány meglepően hosszú, és szépen adagolja az új egységeket: íjászok, lovasok, évszakonként külön istenek, és a szerzetesek – Crow, Salamander és Fox – akik szél-, tűz- és gyógyító szerepet töltenek be. Mindegyik hozzáad valamit a taktikához, és jó érzés, hogy a játék nem áll meg az alapoknál.

És igen, itt van az undead kannibalizmus is: ellenfelek koponyáit felfalva növeled az egységeid életerejét. Ízléstelen? Az. De tematikusan passzol, és mechanikailag elég kielégítő.

Egyjátékos módban kifejezetten erős

A single player kampányt őszintén szerettem. Jól megírt, jól szinkronizált, laza tempójú, és kézben tartja a tanulási görbét. Hordozható módban különösen jól áll neki: pár kör buszon, kanapén, ágyban – tipikus „még egy pálya” játék.

Itt nincs gond. Itt a Skulls of the Shogun még mindig él.

Ahol viszont fájdalmasan elvérzik: online multiplayer

És akkor jön az a rész, ami igazán elszomorít. A multiplayer mindig is a Skulls egyik nagy fegyvere volt. Ehhez képest Switch-en gyakorlatilag nem létezik. Próbáltam. Többször. Különböző időpontokban. Nem találtam meccset. Volt, hogy a keresés egyszerűen visszadobott a főmenübe, máskor konkrétan kidobott a rendszer.

Ez nem apró kellemetlenség, hanem komoly hiány. Főleg most, amikor a Switch tele van jól működő, online fókuszú körökre osztott stratégiákkal. A lokális többjátékos ugyan megmaradt, és barátokkal még mindig remek móka, de az online hiánya nagyon megvágja az összképet.

Zárás

A Skulls of the Shogun egy szerethető, egyedi hangú stratégiai játék, ami egyjátékos módban ma is megállja a helyét. Jól áll neki a Switch, jól működik kézben tartva, és a humora – ha vevő vagy rá – végig elkísér. De az online multiplayer gyakorlatilag halott, és ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha csak a kampány érdekel, vagy van kivel egy kanapén játszani, akkor ez még mindig egy korrekt választás. Mindenki másnak viszont érdemes tudnia, hogy ez a túlvilági csomag sajnos nem teljes.