Samsara: Deluxe Edition

A Samsara pontosan ilyen. Egy csendes, visszafogott puzzler, ami nem harsogja túl magát, nem akar többnek látszani annál, ami, mégis szépen, lassan bekúszik az ember gondolatai közé. Zee-t irányítom, egy gyereket, aki egy furcsa, fejjel lefelé álló világban ragad, ahol a felső és az alsó valóság egymás torz tükörképei. Az én dolgom nem az ugrálás vagy a reflexek villogtatása, hanem az, hogy utat rajzoljak neki.

Egyszerű alap, gonosz következmények

A játékmenet papíron pofonegyszerű: lépcsőket, ládákat pakolok le, amiken Zee végigsétálhat, hogy elérje a kijáratot. Ennyi. Csakhogy ott van az alsó, tükrözött világ, ami folyamatosan beleszól minden döntésembe. Amit fent csinálok, annak lent is van következménye, és ez az a pont, ahol a Samsara elkezd igazán érdekes lenni.

Az elején még azt hittem, ez egy kellemes kis agytorna lesz lefekvés előtt. Aztán jöttek a pályák, ahol már nem elég „odatenni még egy lépcsőt”, hanem előre kellett gondolkodnom három-négy lépéssel. Volt olyan megoldás, aminél hangosan mondtam ki, hogy „na, ez szép volt”, amikor végre összeállt a kép. És persze volt olyan is, amikor legszívesebben letettem volna a Switchet – de csak letettem, nem eldobtam, ahogy a játék is bölcsen kéri.

Flow helyett koncentrált csend

Ez nem az a játék, ami pörget. A Samsara tempója lassú, megfontolt, inkább befelé figyelős. Nem ad folyamatos jutalomérzetet, inkább hosszabb ideig gyűri az agyad, majd egyszer csak eléd dobja a megoldást, mint egy halk „látod?” kérdést. A nehézség szépen kúszik felfelé, és a későbbi pályák már tényleg komoly oldalirányú gondolkodást igényelnek.

A mechanika egyszerűsége ellenére végig friss marad, mert a játék pontosan tudja, mikor kell egy kicsit csavarni rajta. Nem új szabályokkal dobálózik, hanem a meglévőket használja egyre rafináltabban. Ez az a fajta dizájn, amit nagyon tudok értékelni.

Vizuálisan lassan nyer meg magának

Őszintén: az elején nem estem szerelembe a látvánnyal. A kezdeti átvezetők kicsit darabosak, majdnem igénytelen hatást keltenek. De ahogy halad előre a játék, és egyre többet látok ebből a tükrözött világból, úgy kezd összeállni a hangulat. A sötét alsó világ és a felső réteg kontrasztja idővel kifejezetten emlékezetessé válik.

Zee karaktere is lassan válik fontossá. Nem dumál sokat, nem magyaráz, mégis elkezd érdekelni, hogy kijut-e ebből az egészből. Ez ritka dolog egy ennyire minimalista játékban.

A hang hiánya fáj

Ahol viszont a Samsara egyértelműen elvérzik, az a hangzás. A zene szinte nem létezik, és ez nem „meditatív csend”, hanem inkább üresség. Egy ilyen hangulatú, vizuálisan finoman építkező játéknál sokat dobhatott volna az összképen egy karakteresebb audio világ. Így viszont marad egy kissé steril érzet, ami visszafogja az atmoszférát.

Zárás

A Samsara nem akar mindenkit lenyűgözni, és ez rendben van. Ez egy türelmes, gondolkodós puzzler, ami az egyszerűségből hozza ki a maximumot. Ha szereted azokat a játékokat, amik nem sietnek, nem fogják a kezed, de cserébe őszinte elégedettséget adnak egy-egy megoldás után, akkor itt jó helyen jársz. Csak ne várd, hogy a füleden is megfogjon.