Saga Of Sins

A valóság ennél jóval visszafogottabb.

Elmébe merülni, de csak bokáig

A játék központi ötlete az, hogy Cecil mestere, Ulrich segítségével képes belépni az emberek elméjébe, és ott legyőzni a bennük lakozó bűnt. Ez mechanikailag azt jelenti, hogy különböző bestiává alakulva – farkasember, gargoyle, majd griff – végigverekszem magam tematikus pályákon. A koncepció tetszetős, de a kivitelezés hamar kiismerhetővé válik.

A sztori már nagyon korán jelzi, hogy nem minden az, aminek látszik, így amikor félidőben jön a nagy csavar, inkább bólintok, mint meglepődöm. Működik, ad egy kis lendületet a második felére, de nem ráz fel igazán. Inkább korrekt, mint emlékezetes.

Mega Man árnyékában

A játékmenet egyértelműen a klasszikus Mega Man vonalat idézi, egy csipetnyi metroidvaniás visszajárással. Sinwell térképén mászkálok, beszélek a lakókkal, majd kiválasztom, melyik főbűn által sújtott elmébe vetem bele magam. Hét főbűn, két pálya plusz egy boss mindegyikhez – papíron ez jól hangzik.

Gyakorlatban viszont a különbségek nagyrészt csak esztétikaiak. A Kapzsiság és az Irigység hoz minimális mechanikai csavart a pénzkezelésben, de a többi pálya szinte ugyanarra a sablonra épül. Egy idő után összefolynak az élmények, és a „bűn” inkább díszlet, mint valódi játékmeneti tényező.

Rövid, tömör, kicsit lapos

Pozitívum, hogy a Saga of Sins nem húzza az időt. Körülbelül tíz óra alatt végigértem mind a 31 pályán. A „bűnösök” mellett vannak ártatlan szintek is, ahol nincs harc, csak puzzle-alapú pénzgyűjtés. Ezek kellemes ritmusváltást jelentenek, de nem hagynak mély nyomot.

A három fő forma fejleszthető, aranyért cserébe. Több életerő, több dash, hatékonyabb mozgás – klasszikus rendszer. A gond ott kezdődik, hogy amint megkapom a Griffet, minden más forma háttérbe szorul. A griff gyorsabb, erősebb, univerzálisabb. A balansz itt bizony megbillen, és a játék innentől még inkább sétagaloppá válik.

Ólomüveg, ami eltakarja a repedéseket

A látvány viszont kétségkívül a játék legnagyobb erőssége. Az egész úgy néz ki, mintha egy templomi ólomüveg ablak kelne életre. Színes, konzekvens, stílusos. Az ellenségek repedeznek, majd üvegszilánkokként törnek szét – ez vizuálisan és hangulatban is sokat dob az összképen.

Az animációk ezzel szemben merevek, néha kifejezetten Flash-játékos érzést keltenek, de mivel az irányítás pontos és kiszámítható, ezt egy idő után elengedtem. A hangdizájn szépen alátámasztja a látványt, itt nincs komoly panasz.

Hol marad a kihívás?

Ha Mega Man-t idézünk, akkor óhatatlanul elvárnám a fogcsikorgatós nehézséget is. Itt viszont ebből alig kapok valamit. Még Hard fokozaton is ritkán haltam meg többször egymás után. A bossok inkább logikai feladványok, mint reflexpróbák, és a teljes képességfa túl könnyen kimaxolható.

Ez az, ami igazán visszafogja az élményt. A végére nem érzem azt, hogy kiérdemeltem volna a lezárást. Nem küzdöttem meg érte igazán.

Zárás

A Saga of Sins egy technikailag rendben összerakott, vizuálisan kifejezetten ötletes akció-platformer, ami sajnos nem meri igazán megkarmolni a játékost. A történet kiszámítható, a pályák túlságosan hasonlók, a kihívás pedig elmarad attól, amit a műfaji előképek alapján várnék.

Belépőszintnek jó lehet azoknak, akik most barátkoznak az akció-platformerekkel, de a műfaj veteránjai kevés útravalót találnak benne. Szép üvegablak, de közelebb lépve látszanak rajta a hajszálrepedések.