RIVE: Ultimate Edition

A RIVE az a játék, ami kedvesen rád mosolyog, aztán a következő pillanatban nagy sebességgel nekilök egy fűrészlapnak.

Két kar, két stick, nulla kegyelem

A Two Tribes neve sok Nintendo-játékosnak a Toki Tori miatt cseng ismerősen: okos fejtörők, finom metroidvaniás csavarok, kedves hangulat. Ehhez képest a RIVE olyan, mintha ugyanaz a csapat egyszer csak azt mondta volna: „jó, akkor most lövünk, és közben végig ordítunk”. És működik.

A felállás egyszerű és pont elég abszurd: te vagy a pimasz pilóta egy brutális spidertankben, valami roncs űrhajó gyomrában, ahol egy elszabadult AI az úr. A kettőjük közti odaszólások és önreflexív poénok… hát, többnyire elmennek mellettem, mint rosszul célzott lövedékek. Nem ezen fogod idézgetni a játékot, de legalább nem akarja túl komolyan venni magát, és ez ennél a tempónál amúgy is inkább előny.

Ami viszont azonnal betalál, az a twin-stick alap: egyik karral mozgok, a másikkal célzok, közben ugrálok és lövök, mintha az életem múlna rajta. Mert múlik. A hajó ugyan elvileg egy összefüggő tér, de a játék okosan, küldetés-alapú szeletekre bontja, és nem is nagyon hagy elkóborolni. Ez nem az a fajta cucc, ahol elmélyülten nézelődsz. Ez az a fajta, ahol pozitívan telítve van minden olyan dologgal, ami meg akar ölni.

A mozgás itt nem stílus, hanem túlélés

A RIVE legnagyobb erénye a kontroll és a fizika: annyira pontos, annyira „a helyén van” minden mozdulat, hogy a halál sosem érződik igazságtalannak. Dühítő, persze. De nem sunyi. Ha meghalsz, az azért van, mert egy pillanatra nem voltál elég gyors, elég tiszta fejű, elég precíz.

Az ellenfelek többsége öngyilkos módon, nagy sebességgel rohan beléd, ami már önmagában megemeli a pulzust, de a változatosság szépen épül. Pár pálya után már taktikát váltasz, prioritást állítasz, és néha szó szerint szövöd magad át a tömegen, miközben potyognak körülötted a gépek. Az alapfegyver nem valami erős, ami elsőre furcsa, aztán rájössz: a játék ezzel kényszerít arra, hogy tényleg célozz. Ne csak lövöldözz.

Aztán ott a négy feloldható fogyóeszköz-fegyver, amik végre megadják azt az érzést, amikor te diktálod a ritmust: sörétes robbanás, rakétazápor, tömegoszlatás egy gombnyomással. Amikor összeáll egy tökéletes lövés, és egyetlen csapással letakarítasz egy tucat ellenfelet, az a fajta elégtétel, amitől az ember önként kér még egy hullámot.

Hackelés: jó ötlet, kicsit félve elengedve

Van egy trükkje is: bizonyos ellenfeleket meghackelhetsz, és átállnak hozzád. Gyógyító drón, extra géppuska – apró, de életmentő előnyök. Csak hát ez az egész kicsit ritkán kerül elő. Kevés a hackelhető típus, és nem is dobálja őket sűrűn a játék, így sokszor maradsz magadra, ami ebben a nehézségi ligában néha olyan, mint esernyő nélkül kimenni egy balatoni viharba.

Nem tragédia, inkább elszalasztott lehetőség. Mert amikor épp van nálad egy jó kis hackelt segéd, tényleg érzed, hogy a csata menetén is tud billenteni.

A halál itt munkaköri leírás

A RIVE-ben az „easy” nehézség nagyjából annyit jelent, hogy kevesebb ideig néznek hülyének, mielőtt kinyírnak. Meghalsz sokszor. Nagyon sokszor. És ami a legszebb: néha egyetlen hiba dominóként borít mindent. Elvétesz egy ellenfelet, az neked csapódik, te megcsúszol, nekirepülsz egy fűrésznek, az visszapattint egy másik rajba, és már vége is. Ez a fajta láncreakció egyszerre nevetséges és fájdalmas, mint amikor a buszon pont a megálló előtt ejted le a jegyed.

A játék viszont okosan kezeli a frusztrációt: rengeteg checkpoint van, általában pont a nagy bunyók előtt. Nincs életes rendszer, nincs büntető kör, nincs „menj vissza öt percet” szivatás. Meghalsz, felállsz, visszamész, és újra próbálod. Ez az arcade-szellemiség legjobb formája: kemény, de fair.

Ultimate, mert a Switchhez passzol

Az „Ultimate Edition” nem üres címke. A kooperatív mód például tipikusan Switch-kompatibilis őrület: split Joy-Con, az egyik játékos vezet, a másik lő, halál után pedig cserélődik az irányítás. Ez a megoldás egyszerre zseniális és kaotikus, mert miközben amúgy is vért izzadsz, még a felelősség is vándorol. Ha jó a partner, nevettek és ordítotok. Ha nem, akkor is.

A HD Rumble pedig itt tényleg nem csak dísz. A robbanások odacsapnak, a lövedékek apró remegései érezhetők, a földet érésnél is van egy finom „súly”. Nem akarom túlmisztifikálni, de ebben a játékban a rezgés hozzáad a spidertank-érzethez, mintha tényleg egy fémtestben csattognál végig a roncs belsejében.

Tartalom: nem csak egyszeri menet

A sztori pár óra alatt letolható, de a RIVE nem ott akar elengedni. Van „single credit” mód, ahol egy életből gazdálkodsz, kihívások külön szabályokkal, aréna közel végtelen hullámokkal, és mindezt egy achievement rendszer köti össze, ami szépen terel rá arra, hogy másképp játssz, mint eddig. Ha szereted az ilyen „na most tisztán, na most gyorsan, na most csak ezzel” jellegű önszívatásokat, itt bőven lesz mibe beleállni.

Audiovizuál: ipari, de pazar tempóval

A környezet alapvetően ipari, nem színes orgia, mégis látványos. A 60 fps minden módban aranyat ér, mert ennél a sebességnél a simaság nem luxus, hanem feltétel. Dokkolva éles, kézben is tiszta, és a robbanások, képernyőrázások, effektek szépen hozzák azt az „arcade tűzijátékot”, amitől nem tudod levenni a szemed a káoszról.

A zene pedig kellemesen pörget, nem ül rád, csak tolja előre a ritmust, mint egy jól megválasztott edzésplaylist, amitől hirtelen még egy kör is belefér.

Zárás

A RIVE: Ultimate Edition nálam pontosan az lett, aminek egy stúdió búcsújának lennie kellene: hangos, magabiztos, és tele van olyan pillanatokkal, ahol érzed, hogy a készítők értik a műfajt. Nem hibátlan – a poénkodás felejthető, a hackelés lehetne bátrabb –, de a játékmenet olyan feszes, hogy ezeken könnyű átlépni.

Ha szereted a twin-stick shootereket, ez kötelező darab. Ha nem, akkor is jó eséllyel rájössz, miért imádják mások: mert itt a skill számít, a vereség tanít, a győzelem pedig tényleg a tiéd.