RiME

A RiME érkezésére Switchen már-már legendásan sokat vártunk, és nem is alaptalanul: ez az a fajta játék, ami már az első percekben világossá teszi, hogy nem magyarázni akar, hanem éreztetni. Egy fiú sodródik partra egy titokzatos szigeten, romok, fények, árnyékok, csend. Nincs expozíció, nincs szöveg, nincs narrátor, aki a számba rágja, mi történik. Csak én vagyok, a kontroller, és egy világ, ami lassan, makacsul nem akarja elmondani a titkait.

Ez az a pont, ahol a Journey és az ICO szelleme óhatatlanul megjelenik, és nem is tagadom: ez nálam azonnal betalál. Régi motoros konzolosként pontosan tudom, milyen ereje van annak, amikor egy játék bízik bennem. A RiME pedig nagyon bízik. A vezérlés szinte csupasz: futás, guggolás, interakció – és a hang. Kiabálni, dünnyögni, nevetni lehet, és ezek a hangok indítják be a világot. Kapuk nyílnak, mechanikák mozdulnak, a környezet válaszol. Ez nem gimmick, hanem a játék egyik legfontosabb nyelve.

A játékmenet magja a felfedezés és a fejtörők sorozata. Nincs kézen fogás, nincs waypoint, nincs „nyomd meg az A-t”. Megfigyelsz, összekötsz, kipróbálsz. Egy vadkan elállja az utat, a közelben gyümölcs maradványai, egy fa – és már meg is van a megoldás. Ez az egyszerűbb véglet, később a játék nem csak gondolkodást, hanem reflexet is kér. Platformszakaszok jönnek, ugrások, kapaszkodók, időzítés. A RiME rétegről rétegre pakolja egymásra a feladványokat, és amikor flow-ba kerül, kifejezetten jó érzés vele haladni. Harc nincs, és nem is hiányzik: ez nem Zelda, és nem is akar az lenni.

A sziget, amin bolyongunk, gyönyörű. Mediterrán hangulat, mélykék tenger, élővilág, romok, nappal–éjszaka ciklus. Az egésznek van egy saját, melankolikus nyugalma, amit a zene tökéletesen alátámaszt. Nem tolakszik, nem akarja túlkiabálni a látványt, csak ott van, amikor kell. Voltak pillanatok, amikor megálltam egy magaslaton, körbeforgattam a kamerát, és hagytam, hogy hasson. Ilyenkor a RiME tényleg tud valamit.

És akkor jönnek a repedések.

Bár első ránézésre a szabadság illúzióját kelti, hamar kiderül, hogy ez inkább díszlet, mint valódi nyitottság. Amit a játék akar, arra simán felmászol, amit nem, az egy térdig érő kővel is megállít. Breath of the Wild után ez különösen feltűnő, de igazából önmagában is zavaró. Ha letérek az „előírt” útról, túl gyakran kapok nemet a játéktól, nem kreatív korlátokkal, hanem láthatatlan falakkal.

A vezérlés sem az igazi. A kamera lomha, nehézkesen reagál, és platformozás közben ez bizony idegesítő tud lenni. Vannak helyzetek, amikor a falak miatt egyszerűen nem látom, mit csinálok, a bemenetek pedig nem mindig azt adják vissza, amit várnék. Nem katasztrófa, de folyamatosan apró tüskék a talp alatt.

És akkor beszéljünk a Switch-verzióról. Dokkolva is csak épphogy elfogadható: a felbontás alacsony, a framerate gyakran meginog, főleg részletgazdagabb területeken. Handheld módban viszont már tényleg nehéz mentegetni. A kép mosott, mintha valaki végighúzott volna rajta egy zsíros ujjat, a teljesítmény pedig ettől nem lesz jobb. Volt olyan szakasz, ahol a kamera késése és az ingadozó képkockaszám együttese konkrétan rosszullétet okozott. Ez az a pont, ahol már nem csak technikai nyűgről beszélünk, hanem az élmény tényleges rombolásáról.

A játék rövid is: hat–nyolc óra alatt véget ér, attól függően, mennyire vagy éles eszű, vagy mennyire akarsz mindent összeszedni. Van újrajátszási érték, a gyűjtögetnivalók megmaradnak, de ez akkor is egy koncentrált, sűrű élmény, nem egy hosszú utazás.

A RiME így Switchen fájó kompromisszum. Egy szép, érzékeny, időnként kifejezetten megindító játék, amit a technikai állapota folyamatosan visszaránt. Dokkolva még lenyelhető, hordozva viszont sokszor élvezhetetlen. Ha van más platformod, ott jobb helye van. Ha nincs, és mégis belevágsz, készülj fel rá, hogy a varázslat gyakran köhögve érkezik meg.