Raging Blasters

Ez egy szerelemprojekt. Az a fajta, ami nem próbál okosabb lenni a műfajnál, hanem pontosan érti, miért szeretjük.

Tempó, tempó, TEMPÓ

A Raging Blasters könyörtelenül pörög. Alig van levegővételnyi szünet, az egész játék egy folyamatos előremenetel, ahol a képernyő sosem üres, a reflexeid pedig állandó készenlétben vannak. A hatás egyértelműen a Zanac vonalról jön, és ezt a fejlesztő nem is tagadja – inkább büszkén vállalja.

A látvány ennek megfelelően erős. A színek élnek, a parallax háttér száguld, a robbanásoknak tömege van. Nem csak eltűnnek az ellenfelek, hanem rendesen szétesnek. A hátterek tematikailag egyszerűek, főleg űrállomás-jellegűek, és igen, erősen emlékeztetnek a Zanac Neo PS1-es nyitó pályájára – de a részletek, a színkezelés és a technós sci-fi dizájn simán elviszi a hátán.

A hang, ami letépi a fejed

Külön fejezetet érdemel a zene. Fejhallgató fel, hangerő fel – ez a soundtrack konkrétan felgyújtja az idegrendszert. Húz, tol, nem enged el. És amikor azt hinnéd, ennél már nem lehet jobb: ott az opciók között egy chiptune feldolgozás az egészhez. Ez az a pillanat, amikor csak annyit mondasz: jó, nyertetek.

Módok a megszállottaknak is

Két választható pilóta van, játékmenetben teljesen azonosak. Kooperatív módra jók, de az igazi őrültség a Dual Play. Ez az a rétegcucc, ahol egyetlen játékos két hajót irányít egyszerre. Az arcade-ekben azok találták ki, akik intravénásan fogyasztják a kihívást.

Van Caravan Mode is, ami abszolút passzol ide. Klasszikus PC Engine-féle, háromperces pontvadászat, most már online ranglistákkal. Rövid, brutális, addiktív.

Belépőbarát, de nem buta

Ami igazán meglepett: a Normal nehézség tényleg normál. Nem az a „shmup-normál”, ami valójában veteránszint. Egy tiszta, élvezetes 1CC-t simán ki lehet hozni belőle, és ez tökéletes tanulópálya a Hard és Expert fokozatok előtt, ahol már tényleg számít a mozgás, az útvonal és a pontozás.

Mechanikailag minden letisztult:

• előre lövő fegyver
• széles szórás
• szabadon állítható sebesség

Folyamatosan hullanak a fegyverikonok: lézerek, hullámlövések, tűzgolyók, védőgyűrűk, önirányító rakéták. A móka fele az, hogy kitapasztalod, mi mire jó. Például a harmadik pálya forgó, lézeres bossát brutál gyorsan le lehet szedni széles lövéssel és homing rakétákkal – ha rájössz.

Pontozás, ami nem büntet

Minden pályán két boss van, mind vizuálisan energikus, jól olvasható mintákkal. Alapbeállításon barátságosak, az extra életek pedig bőkezűen hullanak, ha láncolsz és teljes hullámokat szedsz le.

A láncrendszer szerencsére nem DoDonPachi-szintű terror. Szakaszos, hagy levegőt, nem nullázódik azonnal, ha egy pillanatra hibázol. Ha pontozni akarsz, van benne mélység; ha nem, akkor egyszerűen élvezheted a rombolást.

Egy ember, elképesztő finomhangolás

Az egész játék nagyrészt egy ember, Terarin munkája. És ez döbbenetes. Minden feszes, minden a helyén van. Semmi nem érződik esetlegesnek. Több mint húsz tesztelő visszajelzései alapján csiszolta verzióról verzióra, és ez érződik is: a balansz pontos, a flow hibátlan.

Ha tetszett az M2-féle GG Aleste 3, ezt imádni fogod. És ami igazán durva: ez a kis indie cucc helyenként még túl is tesz rajta abban, mennyire „Compile”.

Zárás

Ritka az olyan indie shmup, ami ennyire a radar alatt marad, és közben ennyire tudja, mit csinál. A Raging Blasters nem akar világokat megváltani. Nem akarja újraértelmezni a műfajt. Csak fogja, amit szeretünk benne, és tökéletes tempóban, szívvel-lélekkel elénk rakja.

Aki szereti ezt a műfajt, annak ezt kötelező.