Physical Contact: SPEED

A név vs. a valóság: Miért hívják ezt így?

A Physical Contact egy szánalmasan elcsépelt kártyajáték, ami valahogy mégis rászorítja az embert, hogy végigcsinálja. Elvileg egy versenyképes kártyajátékról van szó, ami valahol, valamikor gyors reakciókat kívánna meg, de a valóságban inkább arról van szó, hogy két játékos felváltva rakosgatja a kártyákat, és ha nincs lehetőséged lépni, akkor egy újabb kártyával újraindítod a játékot. És ez az egész. Ahhoz képest, hogy a játék nevét "SPEED"-nek hívták, a tempó kb. annyira pörög, mint egy nyugdíjasotthonban rendezett kártyacsata.

Az unalom szintje: Maximális

A játékmenet annyira egyszerű, hogy az már szinte vicces. A kártyákat a bal és jobb iránygombokkal kell mozgatni, a felfele gombbal pedig lehelyezheted őket. Ennyi. Nincs joystick vezérlés, sem érintőképernyő, egyedül a menüben történik valami interakció. Az egész olyan, mintha egy szoftverfejlesztő előkapott volna egy ingyenes clipart gyűjteményt, és megpróbált volna abból egy játékot összerakni. Az erőltetett hangulat és a kábé háromszor ugyanazt a gitárballadát játszó zene valahol a háttérben sem segít.

Nem is értem, hogy miért nem döntöttek inkább valami mást, például egy kis igazán gyors, pörgős játékmeneten alapuló kártyás élményt – ha már egyszer a címben szerepel a "SPEED". Így az egész tapasztalat egy mély, monoton, érdektelen élménnyé válik.

A multiplayer, ami felvillanás... majd elhal

Két játékos esetén a Physical Contact: SPEED valamivel élvezhetőbb. A Joy-Conok külön is leválaszthatók, így a helyi multiplayer valamivel élvezetesebbé válik, főleg, ha fizikailag ott ülsz a másik játékos előtt. Azonban nem tudom, hogy mennyire tartós ez az élmény, mivel a játékmenet alapvetően nem változik. A multiplayer működik, de az élvezetet inkább a társaság adja, mint maga a játék. Képzeld el, hogy egy társasjátékot hozol a barátaidnak, és a szórakozás nem is annyira a játékmenetben, hanem abban van, hogy próbáltok valami vicceset kihozni egy amúgy borzasztó élményből.

A "kampány" – avagy a torz fejlődési rendszer

A kampány szintén a klasszikus arcade játékokból ismert "lépcsőzetes" felépítést követi, ahol egyre erősebb ellenfelekkel kell szembenézned. Ehhez egy-egy bronz, ezüst és arany csillagot kell megszerezned, miközben új avatarokat, asztali dizájnokat és pakli mintákat oldhatsz fel. Igaz, hogy az avatarok minősége elég random, és némelyikük jól el van találva, de összességében ez sem képes elterelni a figyelmet a játékmenet alapvető unalmasságáról.

A grafika és a hang: Ne várj túl sokat

A vizuális megjelenítés kábé ott tart, ahol egy régi játék a 2000-es évekből. Az alap animációk és menük olyan szinten egyszerűek, hogy legszívesebben lekapnám a fejlesztőktől az ötletet, hogy "képzeld el, hogy egy igazi játékot készítesz". A hangok ugyanezt a szintet képviselik: a zene oké, de inkább egy szürke, semmitmondó háttérzajként van jelen, mint bármi, ami komolyan hozzájárulna a játékélményhez.