Persona 3 Reload

Nem sok játék kezdődik úgy, hogy valaki fegyvert szegez a saját fejéhez – és mégis, itt valahogy természetesnek érződik.

És igen, most végre úgy néz ki és úgy játszódik, ahogy annak idején csak elképzeltük.

Törzs

A sztori alapja elsőre klasszikus „kiválasztott” toposz, de a körítés miatt mégis működik. Megérkezel a Gekkoukan gimibe, aztán hamar rájössz, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A Dark Hour – az a bizonyos „plusz óra” éjfél után – egyszerre bizarr és kifejezetten nyugtalanító. Zöld hold, koporsóba zárt emberek, és egy torony, amit mintha egy rossz álomból rántottak volna elő.

És ott állsz középen, mint mindig.

A nappali-éjszakai ciklus az, ami igazán viszi a hátán a játékot. Nappal kapcsolatokat építesz, statokat húzol fel, éled az iskolai életet. Este pedig irány a Tartarus, és kezdődik a darálás. Ez a ritmus annyira jól működik, hogy egy idő után már nem is gondolkodsz rajta – csak mész vele.

Ami külön tetszett, hogy a Reload sokkal kényelmesebbé teszi ezt az egészet. Régen jegyzetelni kellett fejben, hogy mikor mit lehet csinálni. Itt a játék konkrétan szól, ha van valami lehetőség. Kevésbé stresszes, és őszintén? Jobban is esik így játszani.

A karakterek viszik el az egészet a hátukon.

Junpei lazasága, Mitsuru kimért stílusa – ezek nem csak archetípusok, hanem működő személyiségek. Az ilyen JRPG-knél mindig az a kérdés, hogy érdekel-e, mi történik ezekkel az emberekkel. Itt igen. És ez nem kis szó.

A harcrendszer ismerős, de még mindig működik.

Gyengeségek kihasználása, plusz körök, baton pass-szerű váltások – ha játszottál Persona 5-tel, otthon leszel. De ami igazán jó, hogy nem válik automatikussá. Folyamatosan gondolkodsz, hogy most mi a jobb: leütni az ellenfelet egy all-out attackkal, vagy inkább lent tartani és kontroll alatt tartani a helyzetet.

Ez a fajta taktikai apró döntéshalmaz az, amitől nem unod meg 40-50 óra után sem.

A Tartarus viszont... hát, az Tartarus maradt.

Procedurálisan generált szintek, ismétlődő látvány, ugyanazok a folyosók újra és újra. Nem tragédia, mert a harc és a loot fenntartja az érdeklődést, de amikor már a tizedik hasonló szinten mész végig, akkor azért érzed, hogy itt van egy kis régi iskola-íz, amit nem sikerült teljesen modernizálni.

A prezentáció viszont brutális.

Nem olyan hivalkodó, mint a Persona 5 Royal, de sokkal letisztultabb és hangulatosabb. Menübe belépni konkrétan élmény, a harci animációk pedig olyanok, hogy néha csak azért húzod el a kört, hogy még egyszer lásd.

És a zene… na, az külön történet.

Nem tudom hányszor kaptam magam azon, hogy teljesen random elkezdem dúdolni a sulis témát. Ez az a soundtrack, ami bekúszik a mindennapjaidba. Ritka.

Technikailag a Switch 2 verzió stabil és szép. Gyors töltések, tiszta kép, minden rendben. Egyetlen dolog szúr szemet: a 30 fps.

Nem rossz, nem zavaró – de amikor látod, hogy mennyire nem izzad a hardver, akkor azért felmerül benned, hogy ezt miért nem lehetett 60-ra felhúzni.

És akkor ott van a hiányzó tartalom kérdése.

Nincs FES, nincs Portable extrák, nincs női főhős. Ez fájhat azoknak, akik már kívülről fújják a játékot. Új játékosként kevésbé zavaró, de attól még tény: ez nem a teljes „mindent bele” verzió.

Zárás

A Persona 3 Reload olyan remake, ami pontosan érti, miért volt fontos az eredeti – és azt próbálja mai formába önteni.

Nem mindenhol sikerül tökéletesen, de ahol működik, ott nagyon. A ritmusa, a hangulata, a karakterei – ezek együtt olyan élményt adnak, amit kevés JRPG tud.

Ha eddig kimaradt, ez a legjobb pont, hogy bepótold.

Ha már játszottad, akkor inkább egy szép újratalálkozás – néhány hiányzó résszel.