Ni no Kuni: Wrath Of The White Witch

Mi történik, amikor egy játék egy másik világba repít, és a gyönyörű grafikák, a mesés zene és a szívmelengető történet mind egy tökéletes csomagba kerülnek? Na, az Ni No Kuni: Wrath of the White Witch pont ezt hozza el. De ahogy minden nagy klasszikus, ez a játék is hoz magával néhány kérdést, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Játékmenet – A gyerekek világából a nagy kalandba

A történet kezdetben egy szokványosnak tűnő, de annál mélyebb mesét indít el: Oliver, a fiatal fiú, aki egy tragikus baleset után kénytelen szembenézni a világgal. A veszteség, amit átél, mindent elindít – nemcsak a saját történetét, hanem egy varázslatos, párhuzamos világét is. Az alapvető cselekmény, hogy a fiú és az őt segítő varázslatos lény, Drippy, próbálnak véget vetni egy gonosz entitás, Shadar uralmának. A történet sokszor elég sablonosnak tűnik: a "Kiválasztott" figura és a világ megmentésének útja már unalomig ismételt sztori, de ahogy végigjátszod, rájössz, hogy ez a sztori sokkal többet ad ennél.

A történet igazi ereje nem a fordulatokban, hanem abban rejlik, hogy a karakterek valódi kapcsolatokat alakítanak ki, és a történet valóban érzékenyen kezeli a veszteséget, az önfeláldozást és a barátság erejét. És nem fél mélyebbre ásni, mikor szükséges – a játék elég bátran nyúl a sötétebb témákhoz, miközben a szórakoztató, könnyedebb pillanatok sem hiányoznak.

A harcrendszer – Kicsit bonyolult, de izgalmas

A harcrendszer egy érdekes keveréke a valós idejű akciónak és a klasszikus körökre osztott harcnak. Bár az irányított harc közvetlen és dinamikus, a szíve a Ni No Kuni-nak mégis a Familiáknál rejlik. Az ellenfelekkel folytatott harcokat nem te magad vívod, hanem a Fantomlények, amiknek az irányítása felett te állsz. A harc tempója jól adagolt, de ahogy telnek a csaták, rájössz, hogy a kulcs a helyes időzítésben és a mozdulatok hűvös kezelésében van.

A harcban van egy furcsa elegancia, ahogy minden apró hibát büntet a rendszer – egy nem megfelelően használt támadás, egy rossz pillanatban elindított varázslat könnyen megbosszulja magát. Ha pedig rosszul kezeled a csapattársakat, akkor a harcok frusztrálóan nehézzé válhatnak. Az AI nem mindig a legjobb partner, és bizony a csapattársak saját halálos döntései néha jobban hátráltatnak, mint maga az ellenfél.

A Familiar gyűjtés – Soha ne állj meg

A játék egyik legaddiktívebb eleme a Familiárisok gyűjtése és fejlesztése. Minden legyőzött ellenfél után lehetőséged nyílik új Familiárisok beszerzésére, akiket aztán fejlődthetsz, hogy egyre erősebbé váljanak. A több száz elérhető Familiar egy folyamatos motivációt ad, hogy minél többet gyűjts, fejlődj és kísérletezz a különféle harci stílusokkal. A játék ezen része az, ami folyamatosan új kihívások elé állít és nem hagy unatkozni.

A világ – A vizuális csoda, amit nem lehet megunni

A Ni No Kuni legnagyobb ereje vitathatatlanul a vizuális dizájn. A Studio Ghibli egyedülálló stílusa itt tökéletesen életre kel. Az animációk és a környezetek tele vannak olyan finom részletekkel, amelyek más játékokban gyakran hiányoznak. Az apró mozdulatok, mint Oliver kis szájának mozgása, ahogy a lépcsőn rohan, mind azt az érzetet keltik, mintha egy élő mesében járnánk. Az egyes területek, legyen szó szűk utcákról vagy hatalmas nyílt terekről, mind rendkívül jól kidolgozottak, és ezáltal a játék valóban magába szippantja a játékost.

A zene, amit a Tokyo Philharmonic Orchestra adott elő, szintén csodálatos. Joe Hisaishi remekművei tökéletesen illeszkednek a világ hangulatához, és gyakran valódi érzelmi hatást gyakorolnak a játékosra. Az egyetlen probléma talán a harci téma, ami hosszú távon kissé repetitívvá válhat.