Magical Drop III

Neo Geo-ízű pánik, Switchre hangolva

A Switch retrokínálata tele van bunyósokkal és shmupokkal, de néha jólesik belefutni egy olyan logikai játékba, ami nem meditációra, hanem idegesen jókedvű koncentrációra épít. A Magical Drop III pontosan ilyen. Nem új vendég a platformon, de az ACA Neo Geo-féle kiadás annyi apró pluszt hoz, hogy egyértelműen ez a jobb választás a korábbi részekhez képest.

Az alapelv pofonegyszerű: színes lufikat kell függőleges oszlopokba rendezni, három azonos szín már eltűnik, és viszi magával az összes hozzá kapcsolódó azonos színt is. A bohóckarakter alul szaladgál, felkapja a lufikat, majd oda hajítja őket, ahol épp a legnagyobb kárt – vagy örömet – okozzák.

Kombók, láncok és kontrollált összeomlás

A játék igazi lelke a láncreakciókban van. Egy jól időzített dobás, egy felszabaduló oszlop, és máris eltűnik fél képernyő. Ez az a fajta flow, amitől önkéntelenül előredőlsz a kanapén, mert most történik valami fontos.

Közben persze érkeznek az új sorok fentről, és ha elérik az alját, vége. Vannak segítő blokkok, amik egy szín összes példányát eltüntetik, mások irányba tisztítanak, de akadnak kifejezetten bosszantó akadályok is: buborékok, jégkockák, elpusztíthatatlan számozott blokkok, amik több sikeres sort követelnek. Ez a rész már kicsit puzzle, kicsit túlélés, kicsit reflexgyakorlat.

A harmadik rész egyik fontos újítása az a gomb, amivel manuálisan lehúzhatod a következő sort. Ez vagy zseniális döntés, ami újabb kombót indít be, vagy az a pillanat, amikor hangosan kimondod: „na jó, ezt elrontottam”.

Látvány és hangulat: harsány, de pontos

A prezentáció hozza a klasszikus Neo Geo-féle energiát. Színes, vidám, azonnal felismerhető. A zene fülbemászó, kicsit idegesítő, de pontosan annyira, hogy még egy órával később is dúdolod. A karakterek reagálnak a játék állására, egyszerű animációkkal, de ettől az egész élőbbnek érződik.

A karakterdizájn… nos, változó. Van köztük kifejezetten kreatív, és van egy olyan is, aki mintha egy Dead or Alive mellékszálról tévedt volna ide. Ez a ’90-es évek öröksége, nem szépíti a játékot, de elválaszthatatlan tőle.

Challenge: idegőrlő párbajok gép ellen – vagy egymás ellen

Alapból a Challenge mód fogad, ahol CPU-ellenfelekkel küzdesz. Vagy gyorsabban teljesíted a kvótát, vagy egyszerűen túléled őket. Az eleje barátságos, aztán hirtelen felkeményedik, de szerencsére ott a nyolcfokozatú Neo Geo-difficulty skála, plusz a játékon belüli nehézségállítás.

Két játékossal a Challenge az igazi. Ezek a meccsek gyorsan eszkalálódnak: dobálás, kapkodás, véletlen megoldások, majd egy hirtelen véget érő kör, amikor senki sem biztos benne, pontosan mi történt. A „best of” beállításokkal akár rövid idegcsatát, akár hosszabb, már-már személyeskedő párharcot is lehet csinálni.

Survival és a pontvadászat csapdája

A Survival mód az, ahol a játék igazán addiktívvá válik. Szélesebb pálya, online ranglisták, és egyetlen cél: minél több pont, minél tovább életben maradva. Itt a bohóc át tud sétálni a képernyő szélén, a sorok késleltetve aktiválódnak, így szinte akrobatikusan lehet életben tartani a kombókat.

Ha sikerül teljesen letakarítani a képernyőt, pontbónuszt kapsz, és onnantól nincs visszaút: újra akarod csinálni. És még egyszer. És még egyszer.

Magical Journey: kis kirándulás a rutinból

A Magical Journey mód egyfajta társasjátékos leágazás. Táblán lépkedsz, kihívások és túlélő szekciók váltják egymást, lángokat gyűjtesz a haladáshoz. Az angol verzióban ez inkább szóló kaland, de a japán kiadásban már CPU-karakterekkel versenyzel, sőt, le is ütheted őket, ha egy mezőre kerültök.

Nem ez a játék csúcspontja, de jó kis változatosság, és meglepően sokáig el tud szórakoztatni.

Zárás

A Magical Drop III nem akar többnek látszani, mint ami: egy elképesztően feszes, reflexközpontú puzzle játék, ami akkor a legjobb, amikor elszabadul. CPU ellen feszült, barát ellen hangos, Survivalben pedig veszélyesen addiktív. Nem forradalom, hanem tökéletesre csiszolt rutin – és néha pont erre van szükség.