Layers Of Fear 2

Kezdeti ígéretek

A történet alapja még tetszetős is lenne: egy hollywoodi színész, aki egy titokzatos rendező hívására egy elhagyatott hajón találja magát, miközben múltbéli traumák gyötrik. Klasszikus felállás, és elsőre izgalmas is, hogy egy olyan környezetben kell kalandozni, mint egy sötét, kísérteties óceánjáró. Az első pár perc még hozza is az elvárt borzongást, a kezedben a kontroler, és azt érzed, hogy igen, ez a játék még rávilágít majd egy-két pszichológiai titokra.

A helyszín – Egy titán hívása

A helyszín egyébként megérdemli a figyelmet. A hajó valóban óriási és szinte elnyel téged. A korai pillanatok, amikor az ajtókat nyitogatod, a különféle mechanizmusokat húzogatod, valóban ügyesen belemerítenek a játékba. Az irányítás – amiben a "ZR"-t nyomva, ujjal pörgetheted a mechanizmusokat – egy idő után a játék fizikai részévé válik, ami különösen tetszett nekem. Ez ad egy olyan érzetet, mintha tényleg a kezedben tartanád a sorsodat, bár igaz, hogy sokáig csak ezt az egyetlen eszközt használhatod, hogy a világot felfedezd.

Aztán elromlik minden

És akkor, amikor úgy tűnne, hogy elég mélyre ásottunk, hogy valóban valami ijesztőt és mélyrehatót kapjunk, egyszer csak megérkezik a monotonitás. A játékmenet folytatása már nem olyan izgalmas. A képkivágások és a kameramanipulációk ugyanazokat a trükköket alkalmazzák, amik már számtalanszor elhasználódtak. A rettegés helyett inkább idegesítő, amikor a kameranézetek változása miatt ugyanazokat a kanyarokat kell bejárnod újra és újra.

Ráadásul a történet is hamar megtörik, és elveszíti a fonalat. Az érzelmi kapcsolódás teljesen elsikkad, nem tudtam egy pillanatra sem azonosulni a színésszel, aki folyamatosan szenved. És amit az elején még misztikusnak és érdekesnek tartottam, az idővel egyszerűen unalmassá vált. A manökenek, az ismétlődő rémálomképzetek és a pár percnyi elcsépelt, kiszámítható jelenetek... egyáltalán nem keltenek életet a történetben. A második felvonásra már teljesen elvesztem az érdeklődésemet.

Elgépelt borzongás

A játék során a rettegés próbálkozik ugyan, de a trükkök gyorsan elhasználódnak. Miért kell újra és újra ugyanolyan jeleneteket átélni? Miért kell mindig ugyanazokkal a szörnyekkel szembesülni? A második felvonásra már szó szerint immunissá váltam a játék próbálkozásaira, hogy megijesszen.

A klasszikus horrorfilm utalások is inkább zavaróak voltak, mintsem tiszteletadók. Az, hogy például egy falon lévő lyukon keresztül egy "A ragyogás" (The Shining) híres koridorát látjuk, teljesen feleslegesnek tűnt. Miért is kellett ezt belecsempészni? Olyan volt, mint amikor az alulértékelt filmekben próbálnak egy kis Hollywood-i csillogást belecsempészni, hátha elvonja a figyelmet a hibákról.

A rejtélyes puzzle-ok

Míg a történet a homályba vész, a puzzle-ok sem segítenek a helyzeten. Az egyik pillanatban túl egyszerűek (például a lakat kombinációja ott van, az asztalon), máskor meg annyira elvontak, hogy egyszerűen csak nyomkodod a gombokat, és bízol benne, hogy egyszer csak jó lesz valami. Ennél biztosan többet is kihozhattak volna, ha már egy pszichológiai horrorról beszélünk.

Összegzés

Összességében a Layers of Fear 2 egy csalódás. Az alapötlet jó, de a végére teljesen összecsapott, unalmassá vált, és inkább frusztráló élményeket nyújtott, mint sem ijesztő pillanatokat. Az elképzelések, amik a hajón és a történetben rejlő lehetőségekkel kapcsolatosan felvetődtek, mind elhalványulnak az ismétlődő, olcsó trükkök és a nem elég jól megírt narratíva mellett. Az egész játék végül inkább az én türelmemet tesztelte, mint a borzongás küszöbömet.