Labyrinth Of Refrain: Coven Of Dusk

Egy könyv szemével

Az első percekben úgy tűnik, hogy Dronyát, a szitkozódó, savanyú boszorkányt irányítom, aki Refrain városába érkezik, hogy rendet tegyen az alatta húzódó, szörnyekkel teli labirintusban. Csakhogy a kazamatákat elárasztó miazma halálos az emberekre, így Dronya nem mehet le maga. Helyette egy legendás könyvet, a Tractatus de Monstrumot küldi le… és itt jön a csavar: ez a könyv én vagyok. Pontosabban az ő szemszögéből látom az egészet.

Ez az elbeszélői trükk elsőre bizarr, de idővel kifejezetten működik. Jólesik kívülről figyelni Dronya és Luca kapcsolatát, miközben a történet meglepően felnőtt irányba kanyarodik. Káromkodás, szexualitás, és egy-két olyan jelenet, amitől tényleg kényelmetlenül feszengtem a kanapén. Ez nem az a „cukormázas japán RPG”, aminek első ránézésre tűnik.

A gond csak az, hogy a játék néha túlzottan szereti hallatni a saját hangját. A jelenetek hosszúak, önelégültek, és bár a szinkronmunka meglepően jó, volt pár pont, ahol már a „na jó, menjünk le végre a dungeonbe” gondolat motoszkált bennem. Skippelni lehet, de nem szívesen teszi az ember – a fekete humor túl jól van időzítve.

A labirintus ritmusa

A valódi élmény persze lent kezdődik. Bábokat hozok létre, fából készült testeket, amelyekbe lelkeket ültetek. Ezekből áll össze a csapatom, különböző Facetek szerint: harcosok, tankok, támogató egységek. A rendszer elsőre száraznak tűnhet, de ahogy összeáll az első igazán működő Coven, hirtelen értelmet nyer minden.

Tetszett, hogy a bábok nem szentek és sérthetetlenek. Ha megsérülnek, javítani kell őket, vagy akár lecserélni egy új testre. Van ebben valami nyugtalanító, de tematikusan nagyon passzol a játék világához. A harc körökre osztott, letisztult, és ami a legfontosabb: jó a tempója. Nem érzem azt a fárasztó micromenedzsmentet, amit sok hasonló címnél.

A dungeonök nem procedurálisan generáltak, de a véletlenszerű harcok miatt minden lemerülés másképp alakul. Néha csak gyorsan benézek pár szint erejéig, máskor órákra eltűnök a sötétben – klasszikus „még egy kört” érzés, amit régen a Wizardry vagy az Etrian váltott ki belőlem.

Switchen, kicsit recésen

Nintendo Switch-en játszottam, és összességében stabil az élmény. Kézben tartva kifejezetten jól áll a játéknak, dokkolva viszont feltűnnek a recés élek és az egyszerű, már-már túl puritán dungeon-vizuál. Értem, hogy ez tisztelgés a régiek előtt, de néha éles kontrasztban áll a gyönyörű karakterrajzokkal és átvezetőkkel. Handheld módban viszont minden kisimul – ott éreztem igazán otthon magam vele.

Zárás

A Labyrinth of Refrain: Coven of Dusk nem akar mindenkinek megfelelni, és ez így van jól. Nem butítja le a műfajt, de nem is büntet indokolatlan kegyetlenséggel. Van benne humor, sötétség, némi öncélúság, és egy olyan magja, ami miatt újra és újra visszatértem a labirintusba. Nem hibátlan, a dungeon-dizájn idővel ismétlődő, a történet néha túl sokat markol, de összességében egy szerethető, furcsa darab, ami jó belépő lehet azoknak is, akik eddig csak messziről figyelték ezt az ősi RPG-ágat.