Hoa

Azóta eltelt pár évtized, és ma már minden platformjáték tudja ezt. Így amikor elindítottam a Hoa-t, pontosan tudtam, mire számítsak. És a játék… pontosan azt adja.

Pontosan úgy működik, ahogy kell

A Hoa egy tankönyvi példája a modern, barátságos platformernek. Lesz egy kis szakadék, hogy megtanuld az ugrást. Lesz egy nyugodt első szakasz, ahol kapsz egy új képességet. Nem lesz stressz, nem lesz életekhez kötött büntetés, nem lesz idegesítő visszadobálás. Csak mész, ugrasz, felfedezel.

És ez működik. Az ugrás érzetére nem lehet panaszom: pontos, puha, öröm vele mozogni. Az új képességek nem forradalmiak, de kellemesek, és néha csak azért használod őket, mert jólesik. A játék végig alacsony nyomáson tart, nem akar vizsgáztatni, csak kísér.

Meglepni viszont nem nagyon akar. Szinte a legutolsó pályáig minden egy ismerős lépcsőfok. Ott, a végén, hirtelen mintha feltenné a kérdést: „figyelsz még?” – és igen, ott végre gondolkodni is kell egy kicsit.

Olyan szép, hogy már-már zavarba ejtő

Ha a Hoa valahol igazán kitűnik, az a megjelenése. Ez a játék brutálisan szép. Nem „indies szép”, nem „rajzos szép”, hanem olyan szép, hogy néha elfelejtem, mit kellene csinálnom, csak bámulom.

A kézzel festett hátterek hol szorosan körbezárnak, hol hatalmas terekbe engednek ki, ahol a karakter szinte elveszik a látványban. Ez nem véletlen: a kamera és a kompozíció tudatosan játszik a léptékkel és a hangulattal. A zene – lágy zongora, finoman áradó vonósok – ugyanilyen gondossággal van összerakva.

A hatás egyértelműen Studio Ghibli. Néha annyira egyértelmű, hogy már-már pimasz. A nyitány konkrétan Spirited Away-érzés, és később is ott köszön vissza Totoro, Laputa, az egész Miyazaki-féle természet kontra technológia világkép. Ez inkább tisztelgés, mint lopás, de a forrás annyira felismerhető, hogy nehéz nem észrevenni.

Mesél, de inkább csak suttog

A történet jelen van, de inkább hangulatként, mint valódi narratívaként. Egy kis tündér, organikus világok, bogarak, természet, és valami múltbéli törés, amit lassan felfedsz. Ezek erős motívumok, de a játék nem mélyed el bennük igazán. Inkább csak megmutatja őket, majd továbbáll.

Ez nem feltétlen baj. A Hoa nem akar sokat beszélni – inkább éreztetni szeretne. Csak épp tapasztalt játékosként éreztem azt, hogy ennél több is lehetne benne.

Kinek szól igazán?

Őszintén? A Hoa a fiatalabb, tapasztalatlanabb játékosoknak maga a varázslat. Akik most ismerkednek a platformjátékokkal, azoknak ez egy tökéletes belépő: biztonságos, gyönyörű, érthető. Nekik minden új képesség, minden pálya valódi felfedezés.

Nekem, aki már végigjárta ezt az ösvényt párszor, inkább egy gyönyörűen kiszínezett kifestő volt. A vonalak adottak, nem lép ki közülük – de amit beléjük fest, az elsőrangú.

Zárás

A Hoa nem újít, nem bont szabályokat, nem akar meglepni. Amit csinál, azt nagyon jól csinálja, és közben olyan vizuális és zenei élményt nyújt, amire sokáig emlékezni fogok. Tapasztalt játékosként kicsit hiányoltam a merészséget, de nem tudok haragudni rá ezért.

Ez egy klasszikus platformer, tökéletes kivitelezéssel. Néha ennyi is elég.