Heroes Of The Monkey Tavern

Összerakni a bandát

Az első döntés rögtön fontos: kik mennek le a toronyba? Külsőre 21 portré közül válogatok, játékmenetben viszont nyolc kaszt adja a kereteket. Van itt fegyveres specialista, varázsló, pap – érdemes keverni őket. A pap gyógyít, a barbár meg akkor a legboldogabb, amikor már majdnem meghal, és berserk módban nagyobbat üt. Pontokat osztogatok erőre, életerőre, mágiára és ügyességre; utóbbi kulcsfontosságú, mert nemcsak a találati esélyt, hanem a kitérést is befolyásolja. Már itt érződik: ez nem statisztika-simogató, hanem túlélési kérdés.

Nyolc szint, nulla fegyver

A kincshez nyolc emeletnyi kígyón, pókon, goblinon és csontvázzá visszajött rémálmon át vezet az út. Az első szint rögtön odacsap, mert fegyver nélkül indulunk – természetesen eladtuk őket piára. Az első percek feszült bujkálással telnek: találok-e bármit, amivel meg lehet ütni egy kígyót, mielőtt ő harap belém? A „halál kígyó által” itt nagyon is reális forgatókönyv.

Irányítás: sok gomb, de van értelme

Rengeteg a gomb, ezt nem lehet szépíteni, de pár óra után összeáll az egész. Előre-hátra mozgás, oldalazás, vállgombos fordulás, jobb stickkel nézelődés. Az egész csapat együtt mozog, de a Z gombbal lépkedek köztük harc közben. Két kéz, két funkció: fegyver, pajzs vagy varázslat, plusz külön potionhasználat. Konzolos fejjel gondolkodik a játék, és ez érződik – nem kényelmeskedik, de korrekt.

Kőfalak és hangulat

Látványban sok a kőfolyosó, ezt kár tagadni. Van némi variáció a szintek közt, de alapvetően szürkés, egyszerű a világ. Furcsa módon ez működik: a labirintusszerű elrendezésben pont ez segít eltévedni. Az egyik szint konkrétan egy maze, és ott ez kifejezetten erény. Apró részletek feldobják: pókhálók, berendezett szobák, elhullott csontvázak, amik nem dísznek vannak, hanem történetet sugallnak.

A hang viszont betalál. Harc közben korrekt effektek, de amikor nincs ellenség… na, ott jön az ideg. Léptek a semmiből, egy furcsa zaj, ami csak egy fáklya – vagy mégsem? A zene jól adagolja a kalandot, a feszültséget, az intenzitást, és külön plusz, hogy kedvenc tracket bármikor beállíthatok.

Harc, loot, döntések

A játék sava-borsa a folyamatos kutatás: kulcsok, ajtók, tárgyak, fegyverek. Az inventory állandóan nyitva van, cserélgetem, ki mit visel, mert egy kis statbónusz is életet menthet. Van, amit csak úgy felszedek, mást titkos szobák rejtenek: tolható falak, kapcsolós puzzle-ök, klasszikus megoldások. Nem forradalmi, de jólesően ismerős.

A nehézség rendben van, de nem kegyelmez. Menteni lehet, kivéve harc közben – ami mit sem ér, ha alulfelszerelt vagyok. Csapdák mindenhol: tűz, tüskék, rossz lépés, és borul a terv. Életerő és mana lassan regenerálódik, alvással teljesen, a kutak pedig igazi áldások, mert még a halottakat is visszahozzák.

Harcban figyelni kell. Körözök a karakterek közt, ütök az aktuálissal, közben nézem, ki vérzik el. Pozicionálás számít, néha sikerül egyesével intézni az ellenfeleket, máskor elszabadul a pokol, és jön az „Operáció: menekülés”. Igen, fáj, igen, sebzést kapok, de élve jobb, mint hősi halottként.

Tempó és lezárás

A kihívás fokozatosan nő, a térképet bármikor előhívhatom, és szépen rajzolódik, ahogy haladok. A maze szint külön élmény, spoilerezni nem akarom, de emlékezetes. A végső emelet meglepően könnyű – addigra már túl jól felszerelt a csapat, potióból sincs hiány.

A legnagyobb baj? Rövid. Nyolc szint gyorsan lepörög, és mire igazán belemelegednék, már vége is. Újrajátszani viszont van értelme: más csapattal, más nehézségen (három opció van), kicsit más döntésekkel.

Zárás

A Heroes of the Monkey Tavern pontosan tudja, honnan jön. Ha a Dungeon Master ott van a szíved sarkában, ez a játék simán megvakarja azt a bizonyos viszketést. A pályák nem szépek, de hangulatosak, a hangdizájn sokat hozzátesz, a harc feszült és élvezetes. A kasztok, tárgyak és döntések adnak elég mozgásteret, hogy ne legyen unalmas. Rövid kaland, ez tény, de amit ad, azt tisztességgel adja.