GoNNER

Ez egy olyan cím, ahol a „csak még egy próbát” nem marketingmondat, hanem fenyegetés.

Mi ez az egész, és miért fáj ennyire?

A GoNNER egy roguelike platformer, procedurálisan generált pályákkal, kőkemény platformszekciókkal és harccal, ami nem tűri a hibákat. A főhősünk Ikk, egy furcsa, blob-szerű lény, akinek leszedhető feje van (igen), és akinek az a célja, hogy törődjön egy hatalmas, földhöz kötött bálnával, Sallyvel. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a játék nem sietteti elmagyarázni. Hangulat van, konkrét narratíva kevésbé.

A lényeg: nem meghalni. Ami… hát… nem egyszerű.

Ha meghalsz, mész vissza az elejére. Minden egyes alkalommal. A szobák elrendezése, az ellenfelek száma, elhelyezése, minden változik. Soha nem tudod pontosan, mi vár a következő képernyőn. És igen, garantálom, hogy legalább egyszer ellövöd az összes lőszered egy rohadt csigára, majd azonnal megbánod.

Fejek, fegyverek, hátizsákok – és nulla magyarázat

Minden próbálkozás előtt van egy rövid, nyugodt pillanat Halállal, ahol kiválaszthatod, milyen fejet, fegyvert és hátizsákot viszel magaddal. Ezek határozzák meg az egész futásodat. És itt jön a csavar: a játék semmit nem mond el róluk.

A Brick Head például több életerőt ad, és megvéd attól, hogy eldobd a cuccaidat sérüléskor. A Flame Head kevesebb élettel indul, de immunis a robbanásokra. A hátizsákok újratöltést, gyors tüzelést, speciális képességeket adnak. De ezt mind neked kell kitapasztalni. Felveszed, meghalsz, jegyzeteled fejben, próbálkozol újra.

Ez nem hanyagság. Ez koncepció. A GoNNER tanítani akar – fájdalmon keresztül.

„Mit csináljak?” – fogalmam sincs, és ez így van jól

A játék soha nem mondja meg, mit csinálj. Nem magyarázza el az ellenfelek mozgását, nem figyelmeztet a veszélyekre, nem ad tutorialt. Az első órákban teljesen elveszettnek éreztem magam, de valahol ez az élmény része. Tanulsz. Meghalsz. Tanulsz jobban. Meghalsz kevesebbszer. Aztán újra sokszor.

És közben lassan elkezd összeállni a kép.

Audiovizuális varázslat

A GoNNER egyik legerősebb oldala a megjelenése és hangja. A világ nem statikus: a padlók és plafonok csak akkor rajzolódnak ki, amikor közel érek hozzájuk, a színek folyamatosan reagálnak rám és az ellenfelekre. Olyan, mintha a pálya együtt lélegezne velem.

A hangdizájn brutálisan jó. Minden lövésnek, ugrásnak, menüben való mozgásnak súlya van. Ez az a fajta játék, amit hallani is élvezet.

Rövid játék, végtelen küzdelem

Papíron a GoNNER nem hosszú. Az elejétől a végső bossig vezető út nem tűnik vészesnek. A gyakorlatban viszont órák, napok, idegszálak mennek rá. A legtöbb időt nem haladással töltöd, hanem tanulással: ellenfelek mintáinak memorizálásával, a fegyverek ritmusának elsajátításával, glyph-ek gyűjtésével, amikből folytathatod a futást vagy új felszerelést vásárolhatsz.

Vannak titkos szobák, rejtett dolgok, és egy daily challenge mód is, ami minden nap új generált pályát dob eléd. Ez az a fajta játék, ami nem akar elengedni.

Összegzés

A GoNNER nem való mindenkinek. Frusztráló, kegyetlen, és könyörtelenül visszatesz a startvonalra újra meg újra. Viszont ha szereted az igazi kihívást, ha élvezed, amikor egy játék nem simogat, hanem nevel, akkor ez aranybánya.

Switch-en különösen jól működik: pár perces próbálkozásokra is tökéletes, de ugyanilyen könnyű benne elveszni hosszú órákra. Ez az a cím, ami miatt azt mondod: „na jó, utolsó kör”… majd hajnali kettőkor leteszed a konzolt.