Golazo!

Vissza 1992-be, ahol minden gyorsabb volt

A Golazo! pontosan erre az érzésre épít. Nem titkolja, nem magyarázza túl, egyszerűen visszaránt 1992-be, abba az időszakba, amikor a focijáték még nem Excel-tábla volt, hanem árkádgép. Amikor a labda tapadt a lábhoz, a bíró szinte vak volt, és mindenki gyanúsan gyorsabban futott, mint kellett volna.

51 válogatott közül választhatok, három játékmóddal. Ezek közül kettő sajnos csak egyszemélyes, ami kissé fáj, mert már itt érződik, hogy ez a játék igazából barátokra van kitalálva. A meccsek után kapott érmékből kozmetikai cuccokat vásárolhatok – mezeket, labdákat, gólörömöket –, de az igazi „mi a fene” pillanat akkor jön, amikor rájövök, hogy akár hokimaszkos csapatot is csinálhatok. Ez az a pont, ahol a játék végleg eldönti: nem akar komoly lenni.

Egyszerűség, ami működik

A játékmenet pofonegyszerű, és ez az egyik legnagyobb erénye. Háromféle rúgás, sprint, egy csúszást elkerülő mozdulat, és kész. A labda mindig nálam van, nincs fölösleges bénázás, nincs túlbonyolítás. Az egésznek van egy nagyon jó tempója, ami pár perc után beszippant.

Időnként jönnek a power-upok is, amik tovább tekerik az őrületet. Szupergyors csapat, brutális becsúszások, Shaolin Soccer-be hajló jelenetek – ha ez nem a te világod, ki lehet kapcsolni, de őszintén szólva pont ezek adják a sava-borsát. Ez nem futballszimuláció, ez focis bohóckodás, a jó értelemben.

VHS, CRT és egy idegesítő kommentátor

A prezentáció vegyes, de van benne egy zseniális húzás: a szűrők. A CRT „arcade” mód hozza a kötelező scanline-okat, de a VHS filter… na az betalál. Elmosott kép, kifakult színek, pont annyira, hogy úgy érezzem, mintha egy vasárnapi meccset néznék egy régi Videoton tévén, amit valaki kazettára vett fel.

A kommentátor viszont kifejezetten idegesítő, és ami rosszabb, csak az összes hanggal együtt lehet kikapcsolni. Ez az a fajta döntés, amitől felszalad a szemöldököm, mert teljesen felesleges bosszúságot okoz.

Válogatottak és furcsa hiányzók

A csapatlista enyhén szólva is érdekes. A nagy nevek megvannak, de vannak olyan hiányzók és bekerülők, amikre csak pislogok. Skócia hiánya például konkrét bűntény, főleg úgy, hogy a kilencvenes években bőven voltak vállalható pillanataik. Wales viszont ott van, ami… hát, finoman szólva is kreatív történelmi újraértelmezés.

Nem dealbreaker, de furcsa, és kizökkent abból a „korhű” érzésből, amit a játék egyébként annyira szeretne eladni.

Egyedül szenvedős, együtt arany

Az AI sajnos nem túl következetes. Könnyű fokozaton konkrétan képtelennek tűnik az életre, magasabbon viszont hirtelen minden lövés bemegy. Ez a hullámzás főleg szólóban zavaró, de szerencsére a Golazo! igazi ereje a többjátékos módban jön ki.

Barátokkal, kanapén, ordibálva, egymásnak esve – na itt áll össze a kép. Itt már nem számít az AI hülyesége, mert mindenki ugyanazokkal a korlátokkal és előnyökkel játszik. Ez az a játék, amit egy sörözés után előveszel, és pontosan tudod, mi fog történni.

Zárás – nem tökéletes, de őszinte

A Golazo! nem akar több lenni annál, ami. Nem váltja meg a focijátékokat, nem fogja letaszítani a nagyokat a trónról, viszont pontosan azt adja, amit ígér: egy szerethető, kicsit esetlen, de lelkes tisztelgést a ’90-es évek arcade focija előtt.

Egyedül játszva tud bosszantó lenni, de társaságban kifejezetten él. És néha pont erre van szükség: nem realitásra, hanem önfeledt hülyéskedésre egy zöld pályán.