Gloomhaven

Switch-en, kézikonzolon játszva különösen érdekes élmény ez: egy eredetileg asztalhoz kötött, nehézkes társasjáték próbál meg elférni egy tenyérnyi képernyőn.

Kártyák uralta csatatér

Alapjaiban nézve a Gloomhaven egy hexás, körökre osztott taktikai játék. Karakterek, ellenfelek, kezdeményezés, mozgás, támadás – eddig minden ismerős. A csavar ott jön, hogy minden egyes akció kártyákhoz van kötve. Mozogni akarsz? Kártya kell. Támadnál? Kártya kell. Buffolnál, varázsolnál, trükköznél? Kártya, kártya, kártya.

Ez elsőre kicsit ijesztő, főleg ha a „kártyás” szó hallatán valami Slay the Spire-féle pakliépítésre gondolnál. Itt nincs húzás, nincs RNG-alapú kézmenedzsment. A csata elején megkapod a teljes paklidat, általában tíz lapot, és abból kell gazdálkodnod.

Két lap, egy döntés – és egy áldozat

Minden körben két kártyát választok, és mindkettőről csak az egyik akciót használhatom. A trükk az, hogy ha az egyiknél a felső akciót választom, a másiknál kötelezően az alsót. Ez az apró szabály elképesztő mentális nyomást helyez minden döntésre.

Nem csak azt kell átgondolnom, mit akarok csinálni most, hanem azt is, miről mondok le érte. Ez adja a Gloomhaven igazi ízét: nincs „majd jövő körben megoldom”. Minden lépés kompromisszum.

Kifáradás, mint végső ellenség

A kártyák nem köröznek vissza automatikusan. Amit kijátszom, az megy a dobópakliba, és ott is marad, amíg nem pihenek. Pihenni pedig csak úgy lehet, hogy elégetek egy lapot végleg. Kevesebb lap = kevesebb kör = közelebb a kifáradáshoz.

Ez zseniális feszültséget teremt. Nem az életerő az igazi erőforrás, hanem az idő. Elfogynak a lapjaim? Kész, vége, hiába lenne még HP-m. Ráadásul bizonyos támadásokat is lapégetéssel lehet kivédeni, ami pillanatnyi túlélést ad, de hosszú távon brutális árat kér.

Rövid harcok, brutális súly

A csaták általában nem hosszúak, de minden kör számít. Egy elrontott mozgás, egy félremegnyomott gomb, és simán borulhat az egész terv. Amikor összeáll a kép, és érzem a karakterem ritmusát, az elképesztően kielégítő. Amikor viszont még nem… nos, a Gloomhaven nem kegyes tanár.

Normál nehézségen is kemény, és őszintén: ez nem az a játék, amit bárkinek jó szívvel ajánlanék első taktikai élménynek.

Switch-en: ideális és frusztráló egyszerre

A Switch hordozhatósága meglepően jól passzol a játék szerkezetéhez. Egy-két kör lefekvés előtt, majd másnap reggel folytatás – ez működik. A gond ott kezdődik, amikor betöltési idők és kezelhetetlen menük állják az utamat.

Újratölt egy kör? Vársz. Belépsz egy harcba? Vársz. Elrontasz egy inputot? Vársz megint. És mivel az irányítás nem túl barátságos, az elrontott inputok sajnos gyakoriak. Nincs érintésvezérlés, nincs érdemi gombkiosztás, minden funkciónak saját gombja van, ami menükben különösen fájdalmas.

Meglepően élő kampány

Ami viszont pozitív meglepetés volt, az a kampány kidolgozottsága. Teljes szinkron, rengeteg apró esemény, döntési helyzetek, amik hosszabb távon is hatással vannak a világra. Ezek a kis, randomizált történetmorzsák pont annyi szerepjátékos ízt adnak, hogy ne csak egymás után fűzött csatáknak érezzem az egészet.

Nem mély narratíva, de hangulatos, és jól összetartja az egyébként kíméletlen taktikai játékot.

Zárás

A Gloomhaven Switch-en egy nehéz, lassú és időnként kifejezetten frusztráló játék. De ha túljutsz a tanulási görbén, és el tudod fogadni a technikai kompromisszumokat, akkor egy rendkívül mély, gondolkodós taktikai élményt kapsz, amit kevés más cím tud ilyen következetesen nyújtani.

Ez nem mindenkinek szól. De aki vevő a komplex rendszerekre, a kíméletlen döntésekre és arra az érzésre, amikor egy jól megtervezett kör után minden a helyére kattint, az itt nagyon otthon fogja érezni magát.