Gal*Gun: Double Peace

Egy ponton azon kaptam magam, hogy a kontroller ugyan a kezemben van, de a lelkesedésem valahol félúton kiszivárgott a kanapén és a képernyő között.

Az első benyomás: működik, csak épp mire?

A Gal*Gun már az első percekben egyértelművé teszi, hogy pontosan tudja, kinek készült. Konzolos veteránként én sok mindent láttam már: rail shootereket, bizarr japán ötleteket, félrement kísérleteket. Itt viszont nem az ötlet furcsa, hanem az, hogy mennyire egyetlen irányba néz.

Játékmenet szinten egy klasszikus, helyhez kötött lövöldéről beszélünk. A célzás széles, jól kezelhető, Switch-en kifejezetten simán fut az egész. A PS Vita-eredetű alapok még mindig érződnek, de technikailag nincs nagy baj: stabil képfrissítés, gyors reakciók, korrekt irányítás. Olyan érzés, mintha egy régi arcade automatát simítottak volna át HD-ra – csak épp a körítés egészen más ligában játszik.

Flow és tempó: kellemes, de túl statikus

A pályák rövidek, a tempó eleinte kifejezetten baráti. Kezdő nehézségen szinte elaltat, Expert módban viszont már meg kell dolgozni a pontszámért. Itt éreztem először azt a régi, ismerős ritmust: felismerni mintákat, gyorsan reagálni, láncolni az akciókat. Ha kizárólag a mechanikát nézem, a játék működik.

A gond ott kezdődik, hogy a pályák vizuálisan és dinamikailag alig változnak. Nincs igazi térérzet, nincs mozgó háttér, semmi, ami kizökkentene a statikus érzetből. Olyan, mintha mindig ugyanazon az iskolai udvaron állnék, csak más szögből nézve. Egy idő után a flow nem gyorsul, hanem ellaposodik.

A tematika, ami mindent felülír

Nem kerülgetem: a Gal*Gun világa számomra nehezen védhető. A játék humora, karakterei és szituációi folyamatosan azon dolgoznak, hogy kizárjanak mindenkit, aki nem kifejezetten erre a fajta animés fantáziára vevő. Ironikusnak szánt párbeszédek, túlrajzolt helyzetek, és egy olyan alaphelyzet, amitől én végig kényelmetlenül éreztem magam.

És itt nem arról van szó, hogy „prűd” lennék – a videojátékok története tele van provokatív tartalommal. A különbség az, hogy ott általában van mögötte játékos fricska, szatíra vagy legalább önreflexió. Itt inkább azt éreztem, hogy a játék görcsösen ragaszkodik a saját buborékjához, és nem érdekli, ha azon kívül ez az egész nehezen vállalható.

Tartalom minden mennyiségben – kérdés, minek

Unlockolható extrák, alternatív útvonalak, gyűjthető apróságok tömkelege várja azt, aki mélyebbre ásna. Papíron ez rengeteg tartalom, gyakorlatban viszont inkább töltelék. A háromórás kampányt ezek nyújtják el, nem a valódi játékmeneti változatosság.

A főellenfelek ritkák, és inkább furcsa minijátékokként működnek, mint valódi csúcspontokként. Itt-ott felcsillant valami kreatív megoldás, de mire igazán élvezni kezdtem volna, már vége is volt.

Zárás

A Gal*Gun: Double Peace számomra egy furcsa kettősség. Egyfelől egy technikailag korrekt, helyenként még élvezetes rail shooter, amiben Expert módban tényleg van kihívás. Másfelől egy olyan tematika köré épül, ami folyamatosan kizökkentett, és ami miatt nehéz jó szívvel ajánlani.

Ez egy olyan játék, ami pontosan tudja, kihez szól – és közben tudatosan hátat fordít mindenkinek, aki csak egy jó lövöldére vágyik mindenféle mellékíz nélkül.