Front Mission 3: Remake

A történet: Az egyetlen igazi erősség

Kezdjük a jóval: a történet. Kazuki Takemura története, ahogy egy globális összeesküvésbe keveredik, kifejezetten izgalmas, és minden, amit a világ háborúba sodrásáról tudni érdemes, valóban mély hatást gyakorol. A játéknak van egy kis Cold War-os hangulata, ahol minden egyes apró döntés hatással van a nagyobb világra, és bár a történet egy picit túl hamar elágazik, igazi élmény vele haladni. Az, hogy a választott irányoknak következményei vannak, épp elég indokot ad arra, hogy újrajátsszuk a játékot, ha a harcrendszer nem is tartja fent a figyelmünket.

Persze, mint mindig, vannak idegesítő apróságok, mint a nem túl reális küldetésfeladatok. A stealth küldetés egy 30 láb magas mech-ben nem éppen a legjobb élmény, főleg amikor az egész város hallja a súlyos lépteidet, de mindent összevetve, a világépítés és a történet mesélése valóban képes magával ragadni.

A harcrendszer: Az unalmas pörögjünk-kicsit-harcos-játék

Na, itt jön a feketeleves. A harcrendszer a Front Mission sorozat lényegi eleme, és ha valamit, akkor ezt nem hibázhatták volna el. De mégis sikerült. A játéknak van egy alapvető taktikai eleme, ahol a mechs (wanzers) különböző testrészeit támadhatjuk meg, hogy legyengítsük őket. A probléma csak az, hogy nem igazán tudjuk célozni a konkrét testrészeket, ami komolyan leszűkíti a stratégiát. Ami egyébként elég komoly hiba egy taktikai RPG-ben, hiszen nem lehet annyira szórakoztató, ha csak a szerencsére bízzuk, hogy egy-egy karakter képességei mikor aktiválódnak, vagy éppen hogy a szükséges testrész megfelelően lesz sérült.

A harc emiatt gyakran érezhetően véletlenszerű, és túlságosan a szerencsére hagyja a dolgokat, ami a taktikai mélységnek és a kihívásnak egyáltalán nem tesz jót. Egyes szituációkban azt sem tudod, miért nem sikerült legyőzni az ellenséget, miközben az egyébként tökéletes tervnek tűnik.

A grafika: Amitől a régi emlékek teljesen összetörnek

És most jöjjön az, ami egy igazi szívfájdító csalódás: a grafika. Az új művészeti dizájn és az ikonikus karakterek arcképeit teljesen átformálták, de hogy őszinte legyek, csak rosszabbá tették őket. A régi pixelizált karakterek, amelyek egyediek és jellegzetesek voltak, mostanra teljesen simává váltak, és sokuknak a karaktere elveszett. Az egyik szereplő például egyszerűen elvesztette az orrát. Ha a régi játékok hangulata megvolt az ilyen karakterek pixel-art stílusában, akkor az új dizájnok inkább unalmasak és jellegtelenek lettek. Az AI által generált művészetek nem segítettek ezen – ez sokszor inkább vicces, mint sem figyelemre méltó. Ha már generálták volna rendesen, talán kevesebb csalódás lett volna.

A grafika és az esztétika az, ahol igazán nem tudok megbocsátani, mert ezek a játékok mindig is a hangulatról szóltak, és az új dizájn tökéletesen elrontja azt.

A hang: Új zene, régi hiba

A zenei aláfestés viszont elég jó lett. A Front Mission 3 új zenei anyaga meglepően jól szól, de sajnos nem minden hanghatás kapott ugyanilyen frissítést. A robbanások, léptek és lövések hangjai sokkal inkább elrontják az egész hangulatot, mintsem hozzájárulnának. A zene egyébként pörög, jól passzol a tempóhoz, de a harci hangok valóban elrontják az élményt.