Fantasian Neo Dimension

Az Élmény, Ami Mögött Ott Van Valami Különleges

Mikor először belecsöppentem a Fantasian Neo Dimension világába, azt éreztem, mintha visszarepültem volna a PS1-es évekbe, amikor a grafika még nem csupán pixel, hanem egy kis varázslat volt. Nem túlzás, hogy a látvány szinte már kézzel fogható: minden épület, minden kis fűcsomó úgy néz ki, mintha egy művész készítette volna, nem pedig egy gép generálta volna. Az egész világ kézzel készített diorámákból lett 3D-s modellekké alakítva, ami tényleg egyedi. A levelek, az üveg, a fények – mind-mind egy-egy részlet, ami segít elfelejteni a hétköznapokat, és egy új dimenzióba repít. Képzeld el, hogy a fények szinte életre kelnek, és ha van valami, amit nem lehet elvitatni a játéktól, akkor az a részletgazdagság.

De ugorjunk a játékmenetre, mert itt is vannak meglepetések. A harcrendszer egy klasszikus, körökre osztott felállás, de olyan elemeket csempésztek bele, amik a műfaj régi rajongóinak igencsak tetszeni fognak. A Dimengeon rendszer, ami elméletileg segít elkerülni a végtelenül repetitív random találkozásokat, nagyon egyedi. Elárulom: amikor először betárazol 30-50 ellenséget és egyszerre tisztítod meg őket, egyfajta perverz örömöt érzel, ami egy régi Final Fantasy játékból is ismerős.

De Mi Van A Történettel?

A történetnek van egy Lost Odyssey vagy Final Fantasy VI hangulata, de ha azt gondolnád, hogy a mesélés minden tekintetben izgalmas, akkor kicsit csalódni fogsz. A főhős, Leo, amnéziás, ami egy elég elhasznált toposz, és bár a cél az, hogy újra összeszedjük a múltját, az egész felállás inkább csak ürügy a karakterek közötti dinamika és a világ felfedezésére. Sajnálatos módon a narratíva erőteljesen szétesik azután, hogy a különböző helyszínek között ugrálva próbálod összeszedni a csapatot, és a történet kicsit lelassul. Még a karakterek is eltűnnek a háttérben. Azok a Memory szekvenciák, amelyek a karakterek múltját mesélik el, egy kis érzelmi töltetet adnak, de ezek sem képesek elvinni a játékot a magasba.

Harcok, Amik Túl Hosszúra Nyúlnak

A Fantasian Neo Dimension harcai alapvetően jól felépítettek, de ahogy haladsz előre a játékban, a monotonitás fokozódik. Az új ellenfelek nem igazán hoznak friss impulzusokat, és a karakterek is túlságosan hasonló támadásokkal rendelkeznek. A fejlődési rendszer sem hozza a várt újdonságot. A Growth Map egy rendkívül egyszerű skillek listáját ad, amit végül is minden karakternél ugyanazok az alapvető mechanikák hajtanak végre. Ez nem feltétlenül baj, de a rendszer előbb-utóbb unalmassá válik.

A harcok vége felé már a Dimengeon sem képes kellő frissességgel pörgetni az élményt. Az ellenségek folyamatosan felhalmozódnak, és mivel nem tudsz gyorsan megszabadulni tőlük, már a harcok során is a repetitivitás érzése lesz úrrá rajtad. Ez igazából egy érdekes mechanika, de sajnos nem tudják fenntartani a feszültséget, főleg, amikor a játék vége felé már az élmény lassú, de folyamatos haldoklása történik.

És A Zene?

Nobuo Uematsu, a legendás zeneszerző, itt is ott van a komponálás mögött, de őszintén szólva, nem hozta el azt a varázslatot, amit az elvárásaink diktálnának. A fő harci téma kifejezetten repetitív, és bár van néhány emlékezetes melódia, mint a vízi város tematikája, összességében nem mondanám, hogy a zenét valaha is a legnagyobb pillanatok között fogom emlegetni.