Dread Nautical

Azt mondják, ha a világ a végét járja, akkor legalább pörgősen kellene zajlania a dolognak. Nos, a Dread Nautical nem hallgatott rájuk. Egy elhagyatott hajó, rejtélyes erő, néhány lélek, meg persze néhány gonosz szörny. A helyzet komoly, de a játék tempója mintha valami nyugodt délutáni sétára invitálna. Na, de ne rohanjunk előre.

Játékmenet – Hol a nyomás?

Ahogy belépsz a játékba, egy elég ismerős élmény fogad: egy alap karaktert választhatsz, és nekiindulsz az üresen kongó hajón. Mivel a grafika semmi különlegeset nem nyújt (gondolj egy elég ízléstelen N64-es NPC-re), az első pár percben nem tudtam, hogy inkább elmenjek a konyhába egy kávéért, vagy folytassam a túrát. Az egész játék olyan, mintha egy régi, elfeledett PS1-es cím egyik alulértékelt darabja lenne, amit csak véletlenül találtál meg egy elfeledett bolt mélyén.

Ahelyett, hogy komolyan nekiállnál felfedezni, inkább csupán kattintgathatsz a különböző "kereshető" helyekre, mint a szekrények, és reménykedsz, hogy találsz valamit, ami valóban hasznos lesz. Képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten keresgélsz, de ahelyett, hogy izgalmas titkokra bukkannál, inkább egy tucat üres ládát nyitsz ki. Az igazi felfedezés hiányzik, és ez sajnos rögtön le is lassítja a játékmenetet.

A Harcok – Lassan, de biztosan

A harcok leginkább a XCOM light verziójának tűnnek, de ahelyett, hogy szoronganál minden egyes döntésed miatt, itt simán elég két-három ütés egy szörnynél, és már mehetsz is tovább. Ha nem számítjuk a folyamatosan kopó fegyvereket, akkor a harcok egy teljesen középszerű élményt nyújtanak, ami azért képes szórakoztatni, ha nagyon ráérsz. A harci pontjaid (AP) és a különböző taktikák mind ott vannak, de a játéknak olyan a ritmusérzéke, mintha éppenséggel a vasárnapi bevásárló körútra készülődne.

Mi hiányzik? A feszültség. A "mi a fenét csináljak most?" érzés, amit egy jó taktikai RPG-ben várnál. Itt mintha mindent simán lekezelhetnél, és ez bizony nem tesz jót az élménynek. Az egész olyan, mintha már előre tudnád, mi fog történni. És sajnos, nem az a fajta játék, amit újra és újra előveszel, hogy javíts rajta. Inkább az, amit egyszer végigpörögsz, és aztán elfelejtesz.

Miért is nem pörög?

A teljesítmény problémái azért egy kicsit hátráltatják a játékélményt. Ami furcsa, hogy mindezek a technikai gondok egy olyan játéknál jönnek elő, ami vizuálisan semmiféle csodát nem mutat. Az egésznek van egy olyan hangulata, mintha valahol az '90-es évek végén ragadtunk volna, és az egész grafikát egy iskolai projektcsapat készítette volna. A karakterek mozgása leginkább egy félig elfelejtett N64-es címre hasonlít, és valahogy az egész játéknak nincs meg az a sima, jól megtervezett érzete, amit egy korszerű konzolon elvárnál.

Mindezek ellenére, ha el tudsz vonatkoztatni a technikai hibáktól és az unalmas játékmenettől, akkor azért van benne egy pici szórakozás, hogy végigverekedheted magad a különböző szörnyeken. De ezt az élményt már más játékok sokkal jobban megoldották.