Decay Of Logos

Az első benyomások: egy titokzatos, elhagyott világ

A történet a megszokott sablonra építkezik: a falu romokban hever, a család elpusztult, és egy kicsi, de aranyos szarvas (igen, egy szarvas) kíséri hősünket a világban. Ada, a főszereplő, elindul, hogy választ találjon arra, mi történt. Ez mind elég hangzatosan hangzik, és el is kezdődik egy olyan világban, ami izgalmas lehetne. A tájak érdekesek, a titkok és rejtélyek ígérete ott lóg a levegőben – szinte látod, ahogy a szemed előtt lebegnek a felfedezés örömei.

De persze, ha belépsz, rögtön láthatod, hogy valami nem stimmel. Az egész világ egy nagy, szürke koszhalom. A karakterek mozdulatai darabosak, a textúrák homályosak, és az egész grafikai dizájn olyan, mintha egy régi PlayStation 2-es játékot próbáltak volna kicsit felturbózni – de nem sikerült. Ahogy elkezdesz vánszorogni, szinte úgy érzed, hogy valami elromlott. És valóban, elromlott.

A szarvas és a zsákutca

Oké, szóval itt van az a szarvas. Jól hangzik, nem? Hát, nem az. A "Last Guardian"-höz próbálták hasonlítani, de ami ott működött, itt egy felesleges és idegesítő nyűggé válik. A szarvasnak mindig szüksége van ennivalóra, hogy nyugodt maradjon, és ha nem eteted meg időben, az egész élmény egy végtelen kört alkot. Képzeld el, hogy mindig futsz, próbálsz harcolni, és egyszer csak eszedbe jut, hogy: "Jaj, a szarvas elfelejtett pihenni!" Ilyenkor gyorsan kell szedned egy adag bogyót, hogy rendben legyen, miközben az ellenségek megállás nélkül ütnek, és ha nem vagy elég gyors, a kis szarvasod el is pusztul.

Az egész mintha egy borzalmas kis játékmechanikai ötlet lenne, amit jobb lett volna, ha soha nem próbálnak meg beépíteni. Még csak nem is hasznos, hiszen a legtöbbször nem is használod, csak akkor, amikor valamelyik ajtó előtt meg kell állnia és rá kell ugrania a mechanikai pódiumra. Ezt nyugodtan ki is hagyták volna.

A harc: Mintha a mennyből hullott volna

A harc, hát, izé… nos, a harc az egy teljesen más tészta. Én elég sok "akció-RPG"-t próbáltam már, de ritkán éreztem olyan lassúnak és darabosnak a harcot, mint itt. A framerate akadozik, a támadásaim elég lassan érnek célba, és az egész animációval valahogy nem sikerült jól összehozni a dolgokat. Itt aztán tényleg úgy érzed, hogy ha le akarsz nyírni egy ellenséget, inkább rakj egy kávét, amíg végre befejezi az ütést.

A legjobb az egészben, hogy az ellenfelek sebzése kiszámíthatatlan. Van, hogy háromszor megütsz egy ellenfelet, és nem esik le neki semmi. Aztán egy másik harc közben egyetlen ütés után véged, elhullottál. A játék egyszerűen nem ad neked olyan élményt, amitől tényleg akarnád visszajátszani. Itt nemcsak az érzelmi elköteleződés hiányzik, hanem az is, hogy bármit is számítson a harc, mikor egy pillanat alatt elbukhatod.

A halál és az újrakezdés... megint és megint

Na, ha mindez nem lenne elég, jöjjön a "Dark Souls"-es halálszéria. Meghalsz? Oké, nincs baj, vissza a legutóbbi pihenőhelyedhez! Csak egyetlen apró probléma van: a statjaid csökkentek, így gyengébben indulhatsz újra. Ráadásul, ha nem találsz egy új helyet, ahol alhatsz, akkor a legyengült karaktereddel ismételten szembenézel minden nehézséggel. És ha nem elég, hogy nem pihensz meg nyugodtan, még a közben történő támadások miatt minden egyes pihenőhely egy újabb kihívás lesz.

A "szomorú" és "kellemetlen" kombóval az egész játék egy fárasztó "halál és újrakezdés" körforgásba zár. De, ha nem érdekelne a halál és az újrakezdés, akkor csak pihenj, és próbálj elkerülni egy csapatot, ami végül akkor is megtalál, ha mindent megtettél, hogy elmenekülj tőlük. A legjobb módszer, hogy gyorsan haladj előre: egyszerűen tedd túl magad rajta. Ha nem vagy elég gyors, akkor… nos, mindegy, mert úgyis meghalsz.