Close To The Sun

Ritkán érzem azt egy játék indításakor, hogy már az első percben tudom: ezt most nem emiatt a platform miatt kellett volna megcsinálni.

Tesla, Helios és az ígéret súlya

Újságíróként Rose Archer bőrébe bújva érkezem meg a Heliosra, erre az óriási, Tesla-féle lebegő laboratórium-hajóra, ahol valami nagyon félrement. A felütés erős, sőt kifejezetten hálás: alternatív történelem, zseniális feltaláló, elszabadult tudomány – ebből már annyi jó dolog született, hogy az ember óvatos optimizmussal dől hátra.

A Helios bejárása közben végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy ez a világ többet tudna mesélni, mint amennyit végül hajlandó. A sztori megáll a saját árnyékában: felvillant érdekes gondolatokat időről, haladásról, utópiáról, de sosem megy igazán mélyre. BioShock-párhuzamot kár lenne tagadni, csak míg Rapture beszippantott és nem engedett, itt inkább egy szépen berendezett múzeumban sétálok, ahol néha lekapcsolják a villanyt, hogy megijedjek.

Tempó, flow és a „sétálós horror”

A játékmenet alapvetően a klasszikus walking simulator vonalon mozog. Rose tempója lassú, megfontolt, ami kifejezetten jót tesz a feszültségnek. Van ideje dolgozni a hangoknak, a zenének, a távolból beszűrődő neszeknek. Ezek a pillanatok működnek a legjobban, amikor csak haladok előre, és a hajó maga mesél.

A baj ott kezdődik, amikor a játék hirtelen úgy dönt, hogy most ijeszteni kell. A jumpscare-ek egy része inkább fárasztó, mint hatásos: túl sok a „valaki elszalad előtted nagy zenekari csapással” típusú megoldás. Az első pár alkalommal még megugrok, aztán már csak sóhajtok, hogy jó, értem, most ennek itt kell lennie.

Üldözések és fejtörők – papíron izgalmas, kézben üres

Amikor menekülni kell, az sosem igazán kihívás. Folyosók, kapcsolók, ajtók – ha futsz előre, életben maradsz. Ezek a szekvenciák inkább megtörik a flow-t, mintsem fokoznák a feszültséget. Olyan érzésem volt, mintha kötelezően bele kellett volna rakni őket, mert „egy horrorjátékban ez így szokás”.

A puzzle-ök hasonlóan járnak: többnyire papírfecniken talált kódok, minimális gondolkodás. Volt olyan pillanat, amikor percekig keringtem egy teremben, mire rájöttem, hogy a megoldás konkrétan az orrom előtt volt – nem azért, mert okos volt, hanem mert rosszul volt kommunikálva. Ez nem az a fajta kihívás, amit jólesik legyőzni.

Ada hangja és az érzelmi hiány

Rose nővére, Ada végig ott van a fülemben, irányít, magyaráz, néha megnyugtat. Funkcionálisan működik, érzelmileg viszont kevés. Pedig az egész utazás tétje elvileg ő lenne. Ritkán érzem igazán a testvéri köteléket, így amikor a történet drámai akar lenni, nem mindig talál el. Ada inkább narrációs eszköz, mint valódi karakter – és ez fájó hiány egy ilyen személyes küldetésnél.

Látvány Switchen – közelről szép, távolról fáj

A Helios dizájnja vitán felül erős. Tesla világa átjön, a részletek szerethetőek, néhol kifejezetten szellemesek. Csakhogy Switchen mindehhez nagyon közel kell hajolni. Kézi módban még elmegy, tévén viszont a mosott színek és az alacsony felbontás sokat elvesznek az élményből. Nem vártam csodát, de itt érezhetően túl nagy falat volt ez a vízió a hardvernek.

Zárás

A Close to the Sun nem rossz játék, csak túl sokat ígér ahhoz képest, amit végül ad. Hangulatban erős, világa érdekes, de a történet nem bontakozik ki, a horror eszköztára pedig hamar kiismerhetővé válik. Switchen pedig mindez egy kicsit még nehezebb helyzetből indul. Egyszer végigmenni rajta nem volt rossz élmény, de amikor letettem a kontrollert, nem éreztem késztetést arra, hogy visszanézzek.