No Straight Roads

Bevezetés

A No Straight Roads egy olyan játék, amely a "nagyok árnyékában" próbál érvényesülni. A malajziai Metronomik csapata a rock és az EDM világának összemosásával próbál egy új ritmusos beat ‘em up játékot alkotni. A történetben Mayday és Zuke, a rockzenekar két tagja, szembeszállnak azzal a hatalmas céggel, amely mindent elnyom, amit ők szeretnek. Klasszikus underdog sztori, tele színes karakterekkel és rengeteg zenével – szóval mi is a probléma?

Játékmenet – Harc a ritmusra, de egy kicsit zavaros

A játékmenet egy Devil May Cry-stílusú beat 'em up, de van benne egy kis extra, amitől sokkal frissebbé válik: a ritmusjáték elemek. Az ellenségek támadásai szinkronban vannak a zenével, és bár a vizuális jelzések segítenek, a legjobb, ha egyszerűen ráhangolódsz a zenére, hogy elkerüld a csapásokat. Ez papíron szórakoztató, de a kivitelezés nem mindig hozza a várt eredményt.

Az első és legnagyobb probléma a kamerával van. A szabad mozgásos szakaszokban ugyan van kamera irányítás, de az igazi fejfájást a főbossok harcai okozzák, ahol rögzített kameranézetekkel kell megküzdened. A mélység pontos megítélése és a támadások elkerülése kínszenvedés, főleg ha a környezetből kinövő akadályok eltakarják a kilátást. A játék nem egy hibásan irányítható borzalom, de nincs mentség az ilyen alapvető problémákra egy modern játékban.

Túl sok ismétlés – A töltelékek elnyomják a jót

A játék legnagyobb hibája, hogy a felesleges ismétlésre épít. Mielőtt a nagyobb főbossok elé érkeznél, sokszor egy unalmas, semmitmondó "megközelítési" szakaszt kell végigcsinálnod, amik sokszor úgy tűnnek, mintha csak időhúzásnak szánták volna őket. Ezek az arénás harcok és egyszerű platformelemek semmit nem adnak hozzá az élményhez, csak kitöltik a teret a boss fights között.

A karakterek, Mayday és Zuke harci stílusai is eléggé hasonlóak – Mayday inkább a tank, Zuke pedig a gyors támadó, de igazából nincs semmi, ami igazán különbözővé tenné őket, csak pár cserélhető speciális mozdulat. Ráadásul a támadások alapvetően nem bonyolíthatóak túl, mivel csak egyetlen fő támadógomb áll rendelkezésünkre. Ez lebutítja az egész harcrendszert, és könnyen átteheti a hangsúlyt a gombnyomogatásra, ahelyett, hogy az igazi, kreatív akcióra összpontosítanánk.

A főfőnökök – Itt végre jön a szórakozás

Bár a játék más részei sokszor nem igazán adnak élvezetet, a főbossok harcai igazi remekművek. Az egész úgy néz ki, mint egy zenei fantasztikum, amiben csillagokat mászol meg és intergalaktikus DJ-k ellen harcolsz. A harcok több fázisból állnak, és egyre nagyobb őrületbe torkollanak. A problémám csak az, hogy a játék sokkal inkább egy ilyen boss rush élményt kívánt volna, és az egyéb kitöltőelemek inkább rontanak az élményen.

Vinyl City – Miért érzem úgy, hogy csak azért van, hogy legyen?

Vinyl City, a játék nyílt világú része, sajnos a legnagyobb csalódást okozza. Az egész város zűrzavaros, és miközben rengeteg apró feladatot ad, igazából semmi értelmes célt nem szolgál. A benne található power cell-ek, amelyek csak annyit csinálnak, hogy néhány fényforrást újraindítanak, elég szórakoztatóan minimalizálják a szabad felfedezés élményét. Az egész város üresnek és unalmasnak tűnik, ami igazi ellentétben áll a főjáték dinamikájával.

A zene – Ha valami, hát a zene működik

A játék legnagyobb erőssége egyértelműen a zenei szempont. Bár az EDM uralja a soundtrack-et, remekül illeszkedik az egyes boss harcokhoz, és mindegyik pályán más, hangulatos zenét hallgathatunk. Metronomik csapata valóban odafigyelt arra, hogy minden egyes szám különböző karaktereket és hangulatokat tükrözzön, és a vendégelőadók is feldobják a dalokat. A zene az, ami igazán a csúcsra emeli az élményt.