Cobra Kai 2: Dojos Rising

A sorozat szelleme megvan, a játéké elment

A Cobra Kai sorozat varázsa pont abban rejlik, hogy pontosan tudja, mennyire túlzó, mennyire szappanoperás és mennyire nevetséges – és ezt vállalja is. Nyolcvanas évekbeli sértettség, végtelen rivalizálás, karate mindenre, mint a rántott hús a magyar menzán. Ez a hangulat a Dojos Risingben papíron ott van: a történet lazán követi az aktuális évadok eseményeit, három dojo között lavírozunk, ismerős arcokkal, ráadásul sok karaktert az eredeti színészek szólaltatnak meg. Ez mind szép, csak épp játszani kéne vele.

Bunyó lenne, de inkább dulakodás

Az alapok nem lennének rosszak. Több karaktert is vihetek magammal, váltogathatom őket harc közben extra életerőért, és fél órán belül összejön egy négyfős csapat. A mozdulatkészlet egyszerű: kombók, nehéz ütés, dodge, chi-alapú szuper, meg egy dobás, amivel néha környezeti elemekhez csaphatom az ellenfelet. Elméletben ez elég lenne egy könnyed, „agy kikapcs” verekedős játékhoz.

A gond az, hogy a 3D arénás megvalósítás teljesen szétesik. Minden irányból támadnak, a kamera folyamatosan harcol ellenem, az ütközésérzékelés puha és súlytalan. Nincs ritmus, nincs flow, csak kapkodás és folyamatos dodge-spammelés abban a reményben, hogy egyszer majd átlátom, mi történik a képernyőn.

Kamera, az igazi főellenség

A Switch-verzió kifejezetten fájdalmas. Nem az ellenfelek jelentenek kihívást, hanem az, hogy lássam őket. A kamera rendszeresen eltakar, rossz szögbe áll, beszorul, miközben az FPS hol beesik, hol konkrétan megáll pár másodpercre. És mindez olyan látvány mellett, amit még jóindulattal sem neveznék erőforrás-igényesnek.

Bugokból sincs hiány: karakterklónozás, beragadó animációk, akadozó átvezetők, borzalmas platformszakaszok, ahol az ugrás inkább szerencsejáték. Az egész olyan benyomást kelt, mintha egy korai bétát kaptunk volna, csak közben teljes áron.

Módok vannak, élmény kevés

Van sztorimód, vannak Cobra Classics kihívások ikonikus jelenetekkel, és ott az All Valley Tournament is, helyi vagy online versus móddal. Ezek mind jól hangzanak, de egyik sem elég kidolgozott ahhoz, hogy feledtesse az alapvető problémákat. A verekedés nem elég feszes, a taktika minimális, és az egész inkább darabos, mint látványos.

Igen, felismerem a karaktereket, mosolygok egy-egy zenei témán vagy helyszínen, de ez nem tart ki sokáig, amikor újra és újra ugyanazokkal a technikai gondokkal szembesülök.

Zárás

A Cobra Kai 2: Dojos Rising tökéletes példája annak, amikor egy jó alapötletet teljesen maga alá temet a gyenge kivitelezés. A sorozat rajongóinak talán ad pár nosztalgikus pillanatot, de játékosként nehéz bármit is megvédeni benne. A Cobra Kai lehet trash, de egy játék nem engedheti meg magának, hogy ennyire szétesett legyen.

Ez itt nem „no mercy”, hanem „no polish”.