Sonic Frontiers

Az első benyomás: A sztori szürkesége

A történet nagyjából megfelel annak, amit egy 3D-s Sonic játékban várunk: Sonic, Tails és Amy (meg persze Knuckles is megjelenik valahol) a szokásos izgalmas kalandjukat élik, mikor Sonic egy titokzatos Cyberspace világban találja magát. Itt kezdődik a kaland, és őrült módon, a játék elején Green Hill Zone köszön vissza, egy nosztalgikus jelenet formájában. Az első szint szimplán egy tutoriál, ami felkészít minket a továbbiakra, és ahogy a történet halad, mind jobban érezhetjük, hogy túl sok a beszéd és kevés az akció. A dialógusok egy-két szereplő között folynak, de ezek inkább unalmasak, mint izgalmasak. A játék érezhetően igyekszik komolyabbá tenni a dolgokat, de a szomorú valóság az, hogy a Sonic univerzum mindig is arról szólt, hogy a pörgős akció és a gyors tempó dominál. És itt az is kérdéses, hogy a játék valójában miért akarja ezt a lassú, nem túl izgalmas történetet elénk tárni.

A játékmenet: Sok lehetőség, de a szabadság… mégsem annyira

Ami igazán frusztráló, az a játékmenet. Az open-zone világra való átállás a Sonic sorozatban egy jó ötlet volt, de sajnos nem úgy, ahogy gondolták. Az egyes szigetek eléggé nagyok, de mivel nem túl bonyolultak, könnyedén át lehet őket szelni 1-2 perc alatt. A Zelda: Breath of the Wild-tól is kölcsönzött szabadságos felfedezés jó alapot ad, de az, hogy nem kell túl sokat felfedezni, hamar unalmassá válik. Ha nem unlockoltad még a térképet, könnyedén eltévedhetsz, de miután az alapokat begyűjtötted, már nem kell túlságosan sokat mozognod.

Az irányítás vegyes érzéseket keltett: futni és gyorsulni nagyon jól esik, de a platforming szakaszok… hát, inkább ne. A Sonic ugrása mindig is kicsit „lebegős” volt, de most már tényleg egy egészen más dimenziót öltött: az ugrás irányítása gyakran kiszámíthatatlan, és sokszor inkább a lábunk alatt eltűnő platformok miatt idegesítő, mint szórakoztató. Még a gyorsítás is elég fura, mivel a játék gyakran elveszi a kontrollt, amikor épp egy sínen kell grindolnod vagy rugókon pattogni, és nem hagyja, hogy te irányítsd a mozgást. Így valahogy mindig úgy éreztem, hogy a szabadság illúziója ott van, de nem valóságos.

A harcrendszer: Csak ne álljunk meg tombolni

A harc igazából annyira egyszerű, hogy néha már szinte bosszantó. A legtöbbször button mashing-gel oldottam meg a dolgokat, ahol a Y gomb folyamatos nyomkodása után a Sonic megveri az összes ellenséget. Új mozdulatok is érkeztek a játék előrehaladtával, de őszintén szólva, nem igazán használtam őket, mert az alap combók is teljesen elégségesek voltak. Ez az egész harcrendszer elég lapos ahhoz, hogy elfeledkezzünk róla, amikor épp az utolsó sziget után próbálunk túllépni.

A Cyberspace szintjei: Újra és újra, de másképp

A Cyberspace szintek azok a klasszikus 2D és 3D pályák, amik igazán érdekesek és hangulatosak voltak. A probléma, hogy mindegyik Green Hill Zone, Chemical Plant vagy Sky Sanctuary újrahasznosított helyszínekből áll. Igen, sokan mondják, hogy ez egy szép tiszteletteljes hódolat a Sonic múltjához, de nem értem, miért nem próbálták ki az új világokat is. Miért nem hoztak valami egészen egyedit? A játék egy-egy ilyen szintje szórakoztató, de egy idő után ismétlődés lesz belőle, és az emberek már nem fogják annyira élvezni. Az egész játéknak egyfajta unalom keretében pörög az energia.

A vizuális problémák: Mi történt a Switch verzióval?

Ahogy már a grafika megjelenése is kérdéseket vetett fel, a Switch verzió esetén egy-egy apró hiba eléggé szembetűnő. A játék állandóan pop-in problémákkal küszködik: míg futsz, az összes objektum egyszerűen eltűnik, majd újra megjelenik, ami kifejezetten zavaró. Az egész világ egy kicsit matt, homályos, és bár a 30 FPS-en a frame rate elvileg korrekt, a grafikai megjelenítés összességében inkább csalódást keltő, mintsem lenyűgöző. Ha más platformokon próbálkozhatsz, inkább azokat válaszd.

Összegzés: A szabadság illúziója

A Sonic Frontiers valóban merész próbálkozás volt a sorozat számára, hogy egy open-zone világba helyezze a híres sünit. De valami nem klappolt: a játék sok helyen ismétlődik, a platforming irányítás pedig egy egész kalandot keresztbe tesz. Az egyes szigetek felfedezése szórakoztató, de a játékmenetben a túlzottan egyszerű harcok és az idegesítő glitch-ek hamar kinyírják az élményt. A Switch verzió nem ismer pardont, így azt ajánlom, ha máshol játszható, inkább válaszd azt.