Resident Evil Village Cloud

Van az a pillanat, amikor a horror nem ijesztget, hanem tempót diktál, és te csak mész vele, mint egy rossz álommal, ami meglepően jól van megkomponálva.

Vissza a faluba, de nem nosztalgiázni

A Resident Evil-széria pályája finoman szólva is kanyargós volt. A klasszikus trilógia és a Code Veronica után a negyedik rész olyan magasra tette a lécet, hogy a Capcom évekig kereste, merre tovább. A hetedik epizód végre új irányt adott, a Village pedig ezt az utat folytatja, csak sokkal magabiztosabban. Érezni rajta, hogy RE4-érzésből táplálkozik, de nem másolni akarja, hanem értelmezni.

Ethan Winters továbbra sem a sorozat legkarizmatikusabb főhőse, de itt végre nem is ez a lényeg. Ő inkább egy kamera, amin keresztül belesétálok ebbe az európai faluba, ami egyszerre ismerős és barátságtalan. Van benne kastély, víztározó, elhagyatott kúria és gyár, de egyik sem díszlet: mindegyiknek saját hangulata, tempója és szabályrendszere van.

A helyszínek nem csak hátterek

A Village egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy soha nem éreztem azt, hogy egy pálya „csak azért van ott”. A falu hubként működik, innen ágaznak szét a különböző területek, és mindegyik másképp feszít. Dimitrescu kastélya grandiózus, nyomasztó, mégis elegáns – olyan, mintha a Resident Evil 1 spencer-i kúriáját keresztezték volna egy gótikus rémálommal. A víztározó ezzel szemben koszos, nyálkás, undorító, ahol minden lépésnél azt érzem, hogy jobb lenne máshol lenni.

Egyedül a gyárnál éreztem azt, hogy picit túlhúzták, de még ott is inkább az volt a gond, hogy fáradt voltam, nem az, hogy unalmas lett volna. Ez fontos különbség.

Amikor a harc felveszi a ritmust

A harcrendszer nagyon közel áll ahhoz, amit a RE4-ben szerettem. A likánok nem várják meg udvariasan, hogy felkészülj: tetőkön mozognak, körbevesznek, nyomást gyakorolnak. Amikor elszabadulnak, az egész olyan, mint egy rosszul koreografált tánc – de pont ettől működik.

A fegyverarzenál ismerős, de jól balanszolt. A lőszer sosem végtelen, viszont a kraftolás miatt ritkán érzem magam teljesen eszköztelennek. Kifejezetten szerettem a védekező mozdulatot, amikor Ethan feltartja a kezét – apróság, de nagyon sokszor mentett meg, és ritmust adott a közelharcnak.

Főellenfelek, akik nem csak bossok

Lady Dimitrescu nyilván ellopta a show-t, és nem véletlenül. Ahogy a kastélyban követ, az tiszta Mr. X-vonal, csak elegánsabb kivitelben. Az volt az egyetlen csalódásom, hogy keveset van a játékban – érezni, hogy a Capcom sem számolt azzal, mekkora ikonná válik.

A valódi meglepetés viszont Donna Beneviento szekciója volt. Itt a Village teljesen más hangnemre vált, és bevallom, ritkán éreztem ilyen kellemetlen, bőr alá mászó feszültséget. Nem a klasszikus értelemben vett félelem, inkább az a fajta, amikor ösztönösen összébb húzod magad a kanapén.

Cloudon fut, és ez érződik

Switch-en a Village cloud verziója… nos, meglepően jól működik, de nem tudja letagadni, hogy streamelt élmény. Alapvetően stabil volt, a bemeneti késés ritkán zavart, viszont a sötétebb jeleneteknél az artefaktálás elég feltűnő. Betöltéskor néha hosszú perceket vártam, és az inventory megnyitásánál is akad egy-egy pillanat, amikor a játék emlékeztet rá: ez nem helyben fut.

Ha van más platformod, ott játszanám. Ha nincs, Switch-en sem élvezhetetlen – de érdemes kipróbálni, mielőtt elköteleződsz.

Zárás

A Resident Evil Village nálam azért működött ennyire, mert tudta, mikor kell lassítani, mikor kell szorítani, és mikor kell elengedni. Nem akar mindenáron újradefiniálni semmit, inkább magabiztosan épít arra, amit a sorozat az elmúlt években újra megtanult. Hibái vannak, de a flow-ja annyira egyben van, hogy ezek ritkán törik meg az élményt.