The Pathless

Futás, íj, ritmus

A történet csak annyira van jelen, amennyire feltétlenül muszáj. Van egy elátkozott világ, vannak hatalmas, megmentésre váró szörnyek, és én vagyok az aktuális megváltó, íjjal a kezemben. Kőtáblák, elesett NPC-k, sejtelmes múlt – minden ismerős, de sosem válik igazán érdekessé. Az egész inkább ürügy arra, hogy nagyon gyorsan mozoghassak egy gyönyörű tájon.

És itt jön a játék igazi zsenialitása. A The Pathless mozgásrendszere egyszerűen fantasztikus. Nem sprintgomb van, hanem célpontok lebegnek a levegőben, amelyekre automatikusan célzok, majd a ZR-t elengedve kilövöm az íjat. Találatnál feltöltődik a sprint, gyorsulok, repülök, siklok. Az egésznek ritmusa van, amit a HD Rumble szépen alá is húz. Egy idő után nem futok, hanem táncolok a tájon.

Az égi sas társ tovább fokozza ezt az élményt: repülés közben is lövök, töltöm a lendületet, majd egy szikla pereméről elrugaszkodva konkrétan átszánkázok a térképen. Ez az a fajta sebességérzet, amit egy sima „Run” gombbal sosem lehetett volna elérni.

Switchen? Meglepően igen

Jogos volt a félelem, hogy ez Switchen majd szétesik, de nem így történt. Vannak apró belassulások, némi pop-in, de ezek ritkák, és a méretekhez képest kifejezetten jól tartja magát a port. A stilizált látványvilág sokat segít, OLED kijelzőn pedig kifejezetten él a színpaletta. Nem technikai bravúrként, hanem érzésre működik a dolog – és ez itt fontosabb.

A baj ott kezdődik, amikor megérkezem

A probléma az, hogy míg A-ból B-be eljutni maga a boldogság, addig A-n és B-n lenni már kevésbé. A feladatok zöme egyszerű logikai fejtörő: karikákon kell átlőni, kockákat tolni kapcsolókra, ajtókat nyitni. Van köztük pár korrekt darab, de túl sok az olyan, ami inkább mechanikus kötelesség, mint inspiráló kihívás.

Ráadásul a karakter közeli mozgása nem áll egyenes arányban a világméretű száguldással. Az ugrás kicsit nehézkes, a mozgás csúszós, ami különösen a szűkebb tereken bosszantó. Többször előfordult, hogy fejben már megoldottam egy puzzlet, majd sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, hogy most ezt még fizikailag is végig kell szenvedni.

Szörnyvadászat, tűz és zene

Ha elég feladatot kipipáltam, aktiválhatom a három tornyot, és megkezdhetem az adott régió szörnyének vadászatát. A belépés ezekbe az óriási, vörösen izzó vihargömbökbe minden alkalommal libabőrös pillanat. A méretük, a hangjuk, a látvány – itt a játék tényleg odateszi magát.

A harc alapja továbbra is az íj használata: üldözés, célpontok leszedése, folyamatos mozgás. A kudarc nem büntet keményen, inkább látványos visszaesés, majd újra nekifutás. A feszültséget nem a nehézség, hanem a spektákulum adja, amit a zene elképesztően jól támogat. A nyílt területek finom dallamait harsány rézfúvósok váltják fel, amikor elszabadul a pokol.

A gond az, hogy ezek a boss harcok túl hosszúak, és idővel ismétlődnek. Nem rosszak, csak nem elég változatosak ahhoz, hogy mindig ugyanolyan erősen hassanak.

Zárás

A The Pathless egy nagyon különleges játék: egyetlen érzésre – a száguldás örömére – épít fel mindent, és ebben elképesztően erős. A Switch-verzió technikailag meglepően stabil, a látvány és a hangzás pedig továbbra is elsőrangú.

De amikor meg kell állni, gondolkodni, aprólékosan mozogni, a varázs megtörik. A történet nem igazán ragad meg, a puzzle-ök fantáziátlanok, a bossok pedig egy idő után kifáradnak. Így a The Pathless végül nem áll össze nagyobb egésszé – inkább egy sor lenyűgöző pillanat marad, amelyeket némi bosszankodás köt össze.