Lone Ruin

A játékmenet: gyors, pörög, de mi van utána?

A Lone Ruin nem vesztegeti az időt. Belső teret tisztítasz, ellenségeket gyilkolsz, upgrade-eket gyűjtesz, és mehetsz tovább a következő szobába. A játékmenet nem bonyolult: lövöldözés, dashing, túlélés, és az örök kérdés – hogyan kerüljük el azt a rengeteg ellenséget, akik szinte már a képernyőn is túlfolynak. Minden ellenség egy-két találattal elintézhető, de itt jön a trükk: a túlélés nem a puszta lövéseken múlik, hanem azon, hogy miként mozogsz a térben. Az irányítás remek, a karakter elég gyors, és a dash mozdulattal is jól lehet lavírozni a szűk helyeken.

És akkor ott vannak a fránya upgrade-ek. Néhány fegyver új formáját vagy plusz életerőt kapsz, de semmi radikálisan változó. Az igazi varázslat akkor történik, amikor elkezdesz ráérezni, hogy milyen fegyverek és upgrade-ek működnek jól együtt. Megtapasztalod a jó szinergiákat, és hirtelen egy-egy jól eltalált választás mindent megváltoztat. Az egyik legjobb felfedezés számomra például a kasza, amit az alap játékmód nem említ meg, de ha jól használod, a projektilokat is simán le tudod szedni vele.

A nehézségi fokozat: Akadálypálya a túléléshez

Tudjuk, hogy a Lone Ruin nem könnyű. Na, de ez nem olyan, mint mondjuk egy Hades, ahol legalább minden egyes újraindulásnál kicsit könnyebbé válik a játék. Itt nincsenek áttételes fejlődések, és ha meghalsz, akkor nincs más választásod, mint újra és újra nekiugrani a feladatnak. Az elején mindenki szenvedni fog – az ellenségek minden irányból jönnek, a tér folyamatosan zsúfolt, és gyakran úgy érzed, hogy egy lépésnyire vagy a totalitásos vereségtől. A jó hír, hogy a fegyverek közötti váltogatás és a különböző upgrade-ek felfedezése egy szép fokozatos fejlődési ívet ad, ha nem is könnyíti meg a dolgokat.

Aztán ott van az "easy mode", ami tulajdonképpen egy segítség azoknak, akik valamiért nem bírják elviselni a magas nehézséget. Szerintem ez egy elég komoly csalódás, mert a játék igazi vonzereje pont a kíméletlen nehézségében rejlik. Igaz, egy kicsit jobb a helyzet, ha nehezebb fokozaton indítod a dolgokat, de ha nehezen boldogulsz, akkor ez az opció biztosan nem segít abban, hogy igazán élvezd a játékot.

Mi a titok a tartalomban?

A Lone Ruin nem tartogat túl sok meglepetést. Képzeld el, hogy 50 perc alatt lezavarsz egy végigjátszást, és akkor mi van? Hát, tulajdonképpen nem sok minden, ami miatt visszamennél a játékhoz. Az alapjáték után egy survival módot próbálhatsz, ahol hullámokban támadnak rád az ellenfelek. Ha elegendő pénzt gyűjtesz a gyilkolásból, akkor új upgrade-eket vehetsz. De ha őszinte akarok lenni, ez az egész olyan, mintha az előző mód megnyújtása lenne, és nem valódi új élmény.

És bár a fejlesztők igyekeztek mindent egy helyben összesűríteni, a Lone Ruin mégis azt a "nézd meg, de ne ragadj benne" érzést hozza. Ahhoz, hogy az emberek visszajöjjenek, több egyedi mechanizmusra lenne szükség – mondjuk egy kombórendszerre, amit például az Assault Android Cactus-ban láttunk, vagy a Ikaruga-ban használt polaritás-váltásra. De úgy tűnik, hogy a fejlesztők nem akarták elvinni a játékot a mélyebb stratégiai irányba, és ennek hiányában Lone Ruin gyorsan átmegy egy üres, "lövöldözős, menekülős" játékká.

A dizájn: sötét neon-fények és egy kis 3D varázslat

A vizuális megjelenés igazán különleges. A grafika egyfajta keveréke a voxel és a 2D pixel art stílusának, és bár nem vagyunk azonnal elájulva a pályák egyhangú sötét neon színeitől, az akció látványos, amikor a játékosok és az ellenségek pattognak a képernyőn. A látvány remek, de a teljesítmény nem mindig tartja a 60 fps-t, különösen, ha kézi módban játszol, ahol néha észrevehetők a teljesítményproblémák. Nem vészes, de jobb lenne, ha ezek nem rontanák az élményt.