Wild Dogs

A Játék Élményének Szívében

A Wild Dogs története egy mercenáriusról, Frank Williamsről és hűséges kutyájáról, Teddy-ről szól, akik egy olyan világban találják magukat, ahol az idegenek elárasztják a bolygót. A feladat? Hát, ki ne tudná? Elpusztítani mindent, ami mozdítható. A játékmenet teljesen a Contra hagyományokat követi: futni, lőni, ugrálni, és közben próbálni túlélni az elborult, pörgős tempót. Minden pálya tele van ellenségekkel, hatalmas robotokkal és olyan nagyra törő boss harcokkal, hogy azok még a legjobb 90-es évekbeli arcade játékokat is megirigyelnék.

Amikor elkezdtem játszani, rögtön bevillant egy deja vu érzés, hogy ezt már valahol láttam. Az a gyors tempó, a folyamatos rohangálás, a képernyőt szinte teljesen betöltő akció – egyértelműen emlékeztetett a Contra III-ra, amit az SNES-en toltam szét gyerekként. A gyors irányváltás lehetősége, a dupla ugrás, a fegyverek közötti váltogatás... mindezek a játékmenet kulcselemei.

Amit Tényleg Élveztem

A fegyverek. Hú, hát azok nem piskóta! Míg az alap lövések nem tűnnek különösebben különlegesnek, amikor előkerülnek a rakéták, a boomerang lézerek, vagy a legendás szétlövő fegyver (amiből nem lehet eleget kapni, de azért próbáljuk), akkor azt mondom, hogy oké, most már igazán itt vagyok! Az ilyen pillanatok, amikor egy-egy jól célzott lövéssel letartóztatod a támadó idegenhordát, olyan örömet okoznak, mint amikor gyerekként végre eltalálod a szalagot a Contra első pályáján.

A játéknak van egy furcsa bája, hogy sok olyan kisebb elemet is belevittek, ami kiemeli a játékmenetet: Frank és a kutya közötti interakciók, a különböző szűk alagutak, amikbe csak a kutyát tudod átvezetni, vagy amikor a kutya beül egy mecha-járműbe. Egyébként ez nem csak egy aprócska húzás, hanem jól megtervezett tempóváltás, ami a pörgős lövöldözés után segít kicsit lelassítani a játékot, hogy pihenjünk egyet. Az ilyen egyedi elemek miatt érzem, hogy a Wild Dogs nemcsak egy másolat, hanem egy kreatív próbálkozás, ami több mint egy egyszerű tribute.

A Rémálom az Akcióban

De... van egy de. A játéknak van egy furcsa hibája, ami az idegeimet próbálja: az elnyelő támadások. A probléma a szürke színpalettából adódik, amit a fejlesztők nagyon szépen megterveztek – tényleg remek pixelgrafika –, de néha egyszerűen nem lehet látni, honnan jönnek a lövések. Igen, nehéz időszakok ezek, főleg ha tömegesen záporoznak a golyók, és már a képernyő túloldalán sem látod, hogy mi történik. Ilyenkor aztán inkább marad a "jó, most inkább kiszűröm magamból a Schwarzenegger effektust, és lassan, óvatosan haladok" taktika.

Egy másik apróság, amit nem hagyhatok szó nélkül, hogy a járműszakaszok néha kissé lomha érzést keltenek. Azok a részek, amikor egy helikopterrel vagy motorkerékpárral üldözzük az ellenséget, nem olyan pörgősek, mint a többi akciójelenet. Igaz, hogy nem borítják teljesen fel az élményt, de az a kicsit lassabb tempó érzés azért kicsit megtöri a flow-t.