The Longing

A The Longing pontosan ez az élmény. Csak nem egy pályán keresztül, hanem egy teljes játékon át. Minden lassú. Minden időigényes. És mindez szándékosan. Innen pedig azonnal megérkezünk a lehetetlen kérdéshez: hogyan értékeljek egy játékot, ami pontosan azt akarja, hogy unatkozzak, és ezt tökéletesen meg is valósítja?

Alaphelyzet – a várakozás mint fő mechanika

Egy „Shade”-et irányítok, akinek az a feladata, hogy felébressze a Királyt… 400 nap múlva. Valódi időben. A visszaszámláló ott figyel a képernyő tetején, és akkor is ketyeg, ha nem játszom. Ez az a pont, ahol a játék gyakorlatilag felkínálja a leglogikusabb döntést: játszani valami mással. Csakhogy ugye kritikát írunk, úgyhogy ezt az opciót elvetettük.

Mit csinálok tehát? Sétálok. Nagyon lassan. Barlangrendszerekben, amelyek hatalmasak, üresek és szándékosan érdektelenek. Néha felveszek egy darab szenet. Néha rajzolok egy képet – valós időben. Olvashatok könyveket is, teljes terjedelemben, klasszikus műveket, mert közkincs. A Shade szépen végigolvassa őket. Én meg közben azon gondolkodom, miért nem a telefonomon teszem ugyanezt.

Türelemjáték, ami próbára tesz

A The Longing nagyon gyorsan frusztrálóvá válik. Nem azért, mert rosszul van megcsinálva, hanem mert pontosan így van megcsinálva. A haladás lassú, az ingerek minimálisak, a jutalom sokszor kimerül abban, hogy „eltelt az idő”. Ez elvileg egy meditáció a magányról, az ismétlésről, az unalomról – és igen, ebben elképesztően hatékony.

De a hatékonyság még nem egyenlő az élvezettel. A játék mintha egy folyamatos kérdést szegezne nekem: miért csinálod ezt? És nincs rá jó válasz.

Ambíció és makacs következetesség

Fontos kimondani: ez nem egy félkész vagy gondolatlan projekt. Tele van okos ötletekkel. A Király megtiltja, hogy elhagyd a helyed – de engedelmeskedsz? Több befejezés van, események, amelyek csak bizonyos napokon történnek meg, és még az idő múlásának szabályai is megváltozhatnak bizonyos feltételek mellett. A hangulat erős, a hang és a látvány következetes, a koncepció pedig végig vállalt.

Tisztelem ezt az elszántságot. Csak épp nem élvezem.

„Ez nem is játék?” – dehogynem, csak nem jó érzés

Nem szeretem azt az érvet, hogy „ez nem is játék”. A The Longing igenis az. Csak éppen egy olyan játék, ami a saját központi mechanikáját – a várakozást – annyira túltolja, hogy közben elveszíti az érzelmi kapcsolódást. A legközelebbi párhuzam talán az A Dark Room, ami szintén minimalista, nyomasztó és lassú, mégis beszippantott. Ott a semmiből épült fel valami. Itt a semmi… marad semmi.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs tartalom. Van. Csak olyan mélyen elásva, és olyan lassan adagolva, hogy mire odaérnék, már nem érdekel igazán.

Egy tökéletes kudarc?

A legnagyobb paradoxon: a The Longing tökéletesen megvalósítja, amit akar. Ha a cél egy játék a magányról, az unalomról és az idő könyörtelenségéről, akkor ez egy 10/10-es siker. Csak közben pontosan olyan magányos, unalmas és könyörtelen, mint amit tematizál.

Ajánlanám? Nem. Ahogy Derek Jarman Blue-ját sem ajánlanám csak úgy. Nem azért, mert nincs értéke – hanem mert az élmény maga kifejezetten kellemetlen.

Összegzés

Őszinte leszek: utáltam a The Longinget. Minden percét. És ez nem jelenti azt, hogy rossz játék. Ez egy ritka eset, amikor egy alkotás egyszerre lenyűgözően következetes és taszító. Tele van gondolatokkal, ötletekkel, filozófiával – csak épp nem ad semmit, ami miatt szívesen maradnék benne.

Mit kezdjek egy játékkal, ami diadalmasan sikeres abban, hogy rettenetesen unalmas legyen? Egyest adjak rá? Tízet? Marad a kompromisszum, ami senkit nem elégít ki, de talán a legőszintébb.