The Mageseeker: A League Of Legends Story

Runaterra, de nem a toxikus fajtából

A League of Legends körül az évek alatt annyi a zaj, hogy néha el is felejti az ember: Runaterra amúgy egy baromi jó játszótér. A Riot Forge-os kitérők pont ezért szerethetők: végre nem a chatablak a főellenség, hanem maga a világ. A The Mageseeker pedig – a Moonlightert jegyző Digital Suntól – úgy nyúl ehhez az univerzumhoz, hogy közben egyáltalán nem kell LoL-szótárt bújnom. Elég, ha bírom a pörgős 2D akciót és a morálisan recsegő-ropogó bosszútörténeteket.

Demaciában járunk, abban a kimért, büszke királyságban, ami egy mágikus világégés után úgy döntött: a varázslat rossz, kész. Ebből lett a Mageseekerek rendszere, a titkosrendőrség-vonalon működő mágusvadászat, ahol a „rend” olyan szó, amit gumibottal írnak le. És ide dob be minket Sylas, aki nem hős, nem antihős, hanem egy nagyon dühös ember, akinek az igazsága túl sokáig volt elnyomva.

Sylas: rossz módszerek, érthető okok

Sylas múltja pont elég tragikus ahhoz, hogy megértsem, miért robban. Gyerekként a Mageseekerek beszervezik, mert érzi másokban a mágiát – kényelmes kis eszköz egy elnyomó rendszernek. Aztán amikor megpróbál megmenteni egy fiatal máguslányt, véletlenül elnyeli az erejét, és az egész tragédiába fordul: halál, vér, bélyeg, börtön. Tizenöt év rács mögött, majd egy szökés, ami nem szép és nem elegáns, inkább hangos és jogosan keserű.

A történet meglepően érzelmes. Nem csak „Sylas vs. Demacia”, hanem fájdalom, bűntudat, veszteség, és az a kérdés, hogy mennyire válhat valaki azzá, amit gyűlöl. A mellékszereplő mágusok pedig nem díszletnek vannak: ők azok, akik időnként visszahúzzák Sylast a teljes elborulás széléről. Nekem ez adott egy furcsa emberi súlyt a sok lánccsattogás közé.

2D God of War-hangulat, láncokkal

A játékmenet alapvetően aréna-harcokból és lineárisabb pályaszakaszokból áll, ahol a láncaimmal nemcsak ütök, hanem közlekedek is. A tempó gyors, a loop tiszta: bemegyek, kitakarítom a terepet, összeszedem a zsákmányt és a naplókat, aztán vissza a táborba fejleszteni, beszélni, majd új küldetés.

És ez a loop működik, mert a harc jó. Nem „jó indiehez képest”, hanem tényleg feszes. Könnyű és nehéz támadásokból gyors kombókat rakok össze, dash-elek, gurulok, és a láncokkal villámgyorsan rántom magam az ellenfelekre. Van ebben valami agresszíven elegáns: nem hosszú, kimért animációk, hanem az a fajta „megyek előre, mert különben körbevesznek” dinamika.

A varázslatok adják a fűszert. Eleminek tűnnek, céljuk is van (gyengeségek, tömegkontroll), de manával mennek, a mana pedig közelharccal töltődik. Vagyis a játék konkrétan ránevel, hogy ne hátulról lövöldözzek, hanem menjek be a sűrűjébe. És itt jön Sylas védjegye: mágialopás.

A mágialopás: „Kirby, csak mérgesebb”

Egy gombnyomással „lecsapolom” az ellenséges mágus varázslatát, és kapok belőle egy egyszeri, ingyen elsütést. Ez zseniális, mert egyszerre jutalmazza a bátorságot és a helyzetfelismerést. Ha jól időzítek, a támadásukból fegyver lesz a kezemben, és hirtelen az aréna úgy néz ki, mint egy gondosan koreografált bunyó – csak épp én írom a koreográfiát.

A harcok így tényleg egy kis tánccá válnak: melee a mana miatt, varázslat a kontroll miatt, lopott mágia a nagy fordulatokhoz. Pár óra kell, mire a célzás és a ritmus a kezemre áll (főleg a láncok irányzása miatt), de amikor beáll, akkor nagyon nehéz letenni.

Tábor, fejlesztések, társak – a jutalom apró adagokban

A táboros rész nem akar bázisépítős játék lenni, szerencsére. Inkább egy pihenő, ahol elköltöm a hozott cuccokat új varázslatokra vagy statokra. Nem egy mély RPG-rendszer, inkább az a fajta „mindig hiányzik még egy kicsi”, ami miatt újra átnézem a pálya sarkait is. A jutalom sokszor naplóbejegyzés, gyűjthető, vagy épp egy új szövetséges.

A társ-mágusok felszerelhető kísérők: passzív bónuszokat adnak, elemi effekteket csempésznek a közelharcba, és ahogy nő a sereg, ezek erősödnek is. Nem forgatják fel a játékot, de pont elég pluszt adnak ahhoz, hogy érezzem: nem egyedül verem szét Demaciát, hanem tényleg mozog mögöttem egy ügy.

Látvány és hang: komor, hi-bit gyönyör

A Digital Sun hozza a Moonlighterből ismert hi-bit stílust: részletes környezetek, széles színpaletta, helyszínek, amik nem keverednek össze. Egy tengerparti kikötő és egy emberkísérletes labor teljesen más hangulatot áraszt, mégis egy világ részei. A dialógusportrék pedig meglepően sokat dobnak a drámán – több érzelem fér beléjük, mint amennyit a sprite-ok elbírnának.

A zene visszafogottabb, mint vártam. Inkább melankolikus, komoly, és ezzel jól ráül Sylas történetére. Néha el is bújik a háttérben, de amikor felhangosodik egy-egy jelenetnél, akkor értem, miért nem chiptune-os nosztalgiával akartak operálni. Ide nem az kellett.

A nagy feketeleves: teljesítmény és bugok

És akkor jön az, amitől a fogam összeszorul: a technikai állapot. Switch-en (kézben és dokkolva is) vannak frame dropok, főleg amikor sok ellenfél és effekt van a képernyőn, vagy nyitottabb terepre érek. Ez egy gyors játékban nem „csak” esztétikai gond: volt, hogy érezhetően belenyúlt a ritmusba, késleltette a kitérést, szétszedte a kombót. És ha egy ilyen harcrendszer pontosságra épül, akkor ez bizony fáj.

Ami ennél is rosszabb: előforduló összeomlások. Az a fajta, amikor visszajössz alvó módból, és a játék úgy dönt, hogy inkább nem. Nem állítom, hogy játszhatatlan, mert a checkpointok sűrűk, de a flow-élményből ez kiharap egy darabot. És a Mageseeker pont abból él, hogy beleállsz a lendületbe.

Zárás – Egy remek hack’n’slash, ami megérdemel egy foltot

A The Mageseeker szíve a helyén van: gyors, agresszív, okos mechanikákkal, egy meglepően súlyos bosszútörténettel és erős stílussal. Amikor működik, akkor olyan, mint egy jó retro ihletésű akciójáték modern aggyal: nem csak nosztalgia, hanem feszes design.

De a Switch-verzió technikai döccenései miatt nehéz teljes szívvel ajánlani azonnal. Ha a teljesítményt rendbe rakják, ez simán ott állhat olyan címek mellett, mint az Unsighted vagy a Hyper Light Drifter – nem másolva őket, inkább ugyanabban a ligában. Addig pedig: aki bírja a kompromisszumot, kap egy nagyon jó bunyót; aki nem, annak érdemes kivárni, míg a láncok nem akadnak meg a framerate-ben.