Ki gondolta volna, hogy valaha is ott fogunk ülni a vécén, miközben a *Skyrim* világát járjuk? Na, nem mintha ne lett volna már eddig is bőven olyan pillanat, amikor azt kívántam, hogy bárhol, bármikor játszhassam a kedvenc szerepjátékomat. De most, hogy a Switch-en végre kezünkben van a teljes, DLC-kel megpakolt kiadás, tényleg megvalósult egy olyan álmunk, amit talán csak a legelvetemültebbek mernének bevallani. És hogy miért is érdemes újra belevágni? Nos, egy szintén meglepő válaszom van: mert ez a port talán a legjobb módja annak, hogy most játsszunk a *Skyrim*-mal.
Ha valaha hiányzott az az érzés, amikor egy régi, pénzbedobós gép könyörtelenül kikényszeríti belőled a „még egyszer”-t, akkor a RIVE jó eséllyel fel fogja ébreszteni ezt a rossz szokást.
A Xenoraid pontosan ilyen: egy újabb felülnézetes űrlövölde a Switchen, ami nem ront el semmit látványosan, de nem is nagyon talál el semmit szíven.
Van, amikor egy játék annyira egyedinek tűnik, hogy az ember szinte a levegőt is visszatartja, miközben a címét olvassa. A **Green Game: TimeSwapper** pont ilyen: egy érdekesnek ígérkező puzzle játék, ami a „manipuláljuk az időt” koncepcióra épít, de valamiért nem jön össze, amit elvárnánk tőle. Az egész játékmenet szép grafikával és szórakoztató zenével csábít, de a mechanikák hamar kiábrándítanak, és ami egy izgalmas ötletnek indult, az inkább egy idegesítő és frusztráló kísérlet lesz.
Switch-játék indításakor ritkán számít az ember **ZX Spectrum töltőképernyőre**, de a **Lumo** már az első másodpercben jelzi, hogy itt bizony időutazás lesz. És ez nem véletlen. Ez az izometrikus platformer nyílt szerelmeslevél a nyolcbites korszak klasszikusaihoz – *Alien 8*, *Head Over Heels*, *Knight Lore* – azokhoz a játékokhoz, amelyek akkoriban 3D-t varázsoltak oda, ahol más még csak balról jobbra tudott gondolkodni.