Ben 10

A licenc áldás és átok egyszerre

A licencelt játékokkal mindig óvatos vagyok. Túl sokszor futottam már bele olyan darabokba, ahol az ismert név elvitte a hátán azt, amit a játékmenet nem bírt volna el egyedül. A Ben 10 ebből a szempontból érdekes eset: látszik rajta, hogy szeretik az alapanyagot, és az is, hogy a fejlesztők tudták, mitől működik a sorozat. Csak épp azt nem sikerült teljesen kitalálni, hogyan legyen ebből igazán jó játék.

A koncepció adott, sőt hálás: Ben Tennyson, az Omnitrix, tíz különböző idegen forma, mind más képességekkel. Ez papíron kiált egy kreatív, helyzetfüggő játékmenetért. A valóságban viszont egy korrekt, de meglehetősen óvatos 3D beat ’em upot kapunk.

Verekedés, ami nem üt igazán

A harcok során végig az volt az érzésem, hogy működik, csak nincs súlya. Az ütések nem csattannak, az ellenfelek reakciói késnek, mintha egy fél másodperccel le lennének maradva a történésektől. Nem rossz, csak tompa. Az ember érzi, hogy talál, csak nem hiszi el.

Az idegenek közti váltás elsőre izgalmas: egy vállgombbal előhívod a kereket, és már jöhet is Heatblast, Four Arms vagy XLR8. A gond ott kezdődik, hogy harc közben szinte mindegy, kit használsz. Nincs igazán olyan ellenfél vagy szituáció, ahol azt érezném: „na ide most ez a forma kell”. A játék ugyan néha megköveteli a váltást a továbbjutáshoz – szűk járatok, magas falak –, de ez inkább technikai, mint taktikai döntés.

Így gyorsan kialakul a rutin: kiválasztod a kedvenc idegenedet, akinek a kombói kézre állnak, és végigvered vele a pályákat. Az Omnitrix, ami a sorozatban Ben legnagyobb aduásza, itt inkább egy kényelmes karakterválasztó menü.

Fejlesztés, ami papíron jól hangzik

A zöld gömbök gyűjtése és a képességek fejlesztése elvileg motiváló rendszer lenne. A gyakorlatban viszont ritkán érzem a különbséget. Az ellenfelek nagy része alapból gyorsan fekszik, így a fagyasztás, stun vagy egyéb extra perkek sosem válnak igazán fontossá. Olyan, mintha a játék félne attól, hogy valódi döntések elé állítson.

Ez különösen fájó, mert itt lehetett volna mélységet vinni a rendszerbe. Ehelyett a fejlesztés inkább kitöltő elem, mint valódi játékmeneti fordulópont.

Ahol a Ben 10 tényleg működik

Ami viszont meglepően jól sikerült, az a hangulat és a tálalás. A pályák változatosak, felismerhetőek, és epizód-szerűen épülnek fel: odajutsz a gonosz bázisához, majd jön a belső leszámolás. A 20–30 perces szintek hosszúak, néha talán túlzottan is, főleg úgy, hogy nincs köztes mentés – ha félbe kell hagynod, kezdheted elölről.

A történetmesélés viszont viszi előre az egészet. Sok a narráció, a jól animált átvezető, és a szinkron is rendben van. Fanoknak ez aranyat ér: olyan, mintha egy elveszett Ben 10-epizódot játszanál végig. A párbeszédek néha klisések, de vállalhatóak, és adnak egy kis személyiséget az egésznek.

Zárás – Rajongóknak ajánlott, többieknek opcionális

A Ben 10 egy tisztességes, de óvatos licencjáték. Nem bukik el, de nem is mer igazán nagyot lépni. Ha szereted a sorozatot, nosztalgiával gondolsz a Rusty Bucketre, és mindig is ki akartad próbálni, milyen érzés XLR8-ként végigszaladni egy pályán, akkor bőven ad annyit, hogy jól érezd magad.

Ha viszont egy igazán ütős beat ’em upot keresel, mély harcrendszerrel és karakterközpontú döntésekkel, akkor ez inkább egy kellemes kitérő lesz, nem célállomás.