L.A. Noire

Játékmenet: Nyomozás, autós üldözés és pofonegyszerű bunyó

A L.A. Noire Switch verziója a régi receptet hozza, ami egyesíti a nyomozós elemeket, az autós üldözéseket és a kínosabbnál kínosabb bunyókat. Az alapfelállás nem bonyolult: nyomozóként kell felgöngyölítenünk az ügyeket, nyomokat keresnünk, autós üldözéseket lebonyolítani és végül megverni a gyanúsítottakat. Azonban itt is van egy kis pofon: a harcok annyira merevek, hogy a sokszor legyőzött ellenfelek még csak nem is próbálnak mozdulni, egyszerűen csak ott állnak, hogy te szépen le tudj lőni mindenkit. Az autós üldözések sem válnak soha igazán izgalmassá, mivel a gyanúsítottak gyakran úgy vezetnek, mintha direkt invitálnának arra, hogy leszorítsd őket az útról. Tény, hogy egyes esetekben viszonylag izgalmasak, de túlságosan is felszínesek.

A város, amelyben a történet játszódik, gyönyörűen van megtervezve, de a szabadon való vezetgetés inkább csak díszlet, mint valódi élmény. A külvárosok élettelenek, a hatalmas autós forgalom és a túlzsúfolt utcák inkább csak háttérként szolgálnak. Az egész város mintha csak egy üres díszlet lenne, ahol a valódi cselekvés mindig a nyomozás területére szorítkozik.

Az interjúk: A beszélgetés művészete, de kevésbé sikeresen

Az interjúk a L.A. Noire egyik legerősebb, de egyben legvitatottabb elemei voltak. A régi verzióban Phelps három válaszlehetőséget kapott: igazság, kétség, hazugság. Az új verzióban mindezek a lehetőségek átalakultak "Jó Cop", "Rossz Cop" és "Vádolás" válaszokra. Bár ez valamennyire tisztázza a választásokat, még mindig érezhető a rendszer vágya arra, hogy próbálkozzunk inkább a szerencsével, mintsem igazi nyomozói munkát végezzünk. Az interjúk következetlenek, és sokszor úgy érezzük, hogy Phelps egy szórakoztató beszólással reagál arra, amit épp hallott, vagy éppen egy teljesen logikátlan vádat emel, amitől a beszélgetés teljesen megakad.

Ezeket a válaszlehetőségeket nem igazán érzem jól kidolgozottnak, és ha őszintén akarok beszélni róla, akkor inkább csak próbálom elkerülni a rossz válaszokat, mintsem szórakoztató döntéseket hozni.

A város, a grafika és a teljesítmény: A Switch port kivitelezése

Amikor az L.A. Noire-t a Switch-en pörgetjük, a grafika látványos, de nem mentes a problémáktól. Kézben tartva a konzolt, a grafika egész szépen fut, de az autós üldözések vagy a részletes városi környezetek között könnyen előjönnek a framerate ingadozások, ami néha lelassítja a játékmenetet. A 720p grafikák tiszták, de sajnos a játék nem tudja hozni azt a látványt, amit PS4-en vagy Xbox One-on megszokhattunk.

A város szép, de valahogy mindig üresnek tűnik. A szűk utcák és a széles autópályák között sokkal inkább a játék mechanikai korlátai érezhetők, mintsem a szabad felfedezés izgalma. Érdekes, hogy miközben a városnak lenne potenciálja, az egész inkább egy falra festett táj, amit a készítők nem tudtak igazán életre kelteni.

A színészi játék és a MotionScan: A digitális arcok mesterei

A játék egyik kiemelkedő eleme az arcmimikák rendkívül realisztikus ábrázolása. A MotionScan technológia, amivel a karakterek arcvonásait rögzítették, elképesztően jól működik. A színészi játék (például Aaron Staton Phelps szerepében) olyan, mintha valódi emberek játszanák el a jeleneteket. Az arcmimikák olyan részletesek, hogy szinte minden gesztusból és reakcióból le tudunk olvasni valamit a gyanúsítottak érzelmi állapotáról. Sajnos, mindezek a csodás arcok mellett a testmozgások továbbra is elég merevek, és az egész animáció elég fakónak tűnik.

A végső szó: Klasszikus, de nem hibátlan

Az L.A. Noire Switch portja tehát egy vegyes élmény. A város hangulata és a nyomozós elemek nagyszerűek, de a technikai hibák, a visszafogott szabadság és a monoton, szürke városi tájak nem igazán adnak okot arra, hogy hosszan elidőzzünk. Mégis, ha egy igazi nyomozói élményre vágyunk, ami a történetre épít, akkor érdemes belevágni. Azonban ha szabadon akarunk felfedezni, akkor csalódni fogunk.