Ha valaha is játszottál egy mobilos, szórakoztató, de könnyen felejthető játékkal, akkor máris képben vagy, mi vár rád a *Millie* esetében. Az alapötlet akár jónak is tűnhet, de egyre inkább az az érzésünk, hogy a játék – bár próbálkozik – valahogy mégsem találja meg azt a megfelelő egyensúlyt, amire igazán szükség lenne.
Ha valaha is ácsorogtál egy régi játékterem ajtajában, miközben a bérházak folyosóján egy félreeső sarokban **Street Fighter II** ment, akkor a **Gate of Doom** szinte kötelező élmény. De ha most, a 21. században próbálod kipróbálni ezt az 1990-es évek eleji fantasy akciót, akkor jobb, ha felkészülsz arra, hogy nem minden fog simán menni. Nem egy **ikonikus klasszikus**, de valahogy mégis visszahozza a retro brawler hangulatát, ha bírjuk a folyamatos gombnyomkodást.
Van egy olyan érzésem, hogy az "escape from a locked room" műfajáról beszélve mindenki egyből a *999: Nine Hours, Nine Persons, Nine Doors* és a *Virtue’s Last Reward* címekre gondol. És igen, joggal. De mi van azokkal a játékokkal, amik nem kapják meg ugyanazt a hype-ot, mégis próbálkoznak azzal, hogy kinyissák előttünk a zárt ajtókat? A *Escape Trick: 35 Fateful Enigmas* nem annyira ismert, mint a Nonary-sorozat, de most itt van a Nintendo Switch-en, hogy megmutassa, hogyan érdemes, vagy éppen hogyan nem érdemes, belevágni egy ilyen típusú élménybe.
Ne hagyja, hogy a cím megtévesszen: a Wanderjahr nem arról szól, hogy egy évet utazgatsz a világ körül, hanem egy erőteljesen stratégiai, JRPG-szerű csataelemekkel megspékelt élmény, amit az aranyos grafikák próbálnak elfedni. Azonban mi rejlik valójában a szép külső mögött?
El tudod képzelni, hogy a „Metroidvania” stílust néhány indie fejlesztő végre úgy adja elő, hogy az a régi nagyokra emlékeztessen, de közben egyszerűsített és épp elég jól működő? Na, hát a Xeodrifter ilyen. Nincs túl sok flanc, nincs szükség bonyolult mechanikákra, és pont emiatt működik.