Van valami ironikusan szép abban, hogy **The Fall Part 2: Unbound** Switchre érkezett folytatás lett egy olyan játékból, ami eredetileg Wii U-n jelent meg. Egy AI története ez, amely folyamatosan feszegeti saját technológiai korlátait, miközben mi, játékosok, ugyanezt tesszük egy kissé esetlen irányítással és egy makacsul nehezen megfejthető játékmenettel. Az első részt szerettem, nem vak rajongással, inkább csendes elismeréssel. A folytatás pedig… nos, legalább ugyanennyire ambivalens élmény.
Ha valaki azt mondja, hogy egy repkedő bagoly megmenti a világot, elsőre biztosan röhögnél egyet, de ha ezt egy olyan játékban látod, amit szinte tíz évnyi kemikussal és elhúzódó fejlesztéssel hegesztettek, hát az már más tészta. *Owlboy* nemcsak a madarat és a játékmenetet, hanem a szívünket is magasra repíti, és úgy hozza el a boldogságot, hogy közben nem próbál meg túltolni semmit.
A **Dragon Quest Builders** már jó ideje építgette magát más platformokon, Vita-n, PlayStationön, mindenfelé – a Switch viszont valahogy mindig is *oda illett*. Kézben játszható, elmerülős, „csak még ezt a falat felhúzom” típusú játék, ami pontosan tudja, hogyan lopja el az estémet. A kérdés inkább az volt: tud-e bármi újat mutatni egy olyan kézikonzolon, ahol a **Minecraft** már régóta albérletben lakik?
Kevés JRPG van, ami már az első percben úgy húzza ki alólad a szőnyeget, mint a **The Longest Five Minutes**. A játék konkrétan **a végső boss harccal indul**, és nem afféle ál-kezdésről van szó. A főhős – a fájdalmasan beszédes nevű **Flash Back** – ott áll a Démonkirály előtt, kard a kézben… és fogalma sincs, hogy ki ő, miért van ott, vagy kik azok az emberek, akik az életüket bízzák rá. Ez az alaphelyzet egyszerre zseniális és kicsit kínos, de szerencsére inkább az előbbi irányba billen.
**Mi történik, ha egy indie játék kiérdemli a legendás státuszt, és a Switch platformra is megérkezik?**