Wondershot

A Wondershot az a fajta partyjáték, ami öt másodperc alatt felpörget, majd ugyanazzal a lendülettel össze is veszít a kanapén ülőkkel.

TowerFall-érzés, felülről nézve

A recept elsőre ismerős, és ez nem baj: ha valaha beszippantott a TowerFall „egy találat, egy halál” tisztasága, akkor itt is azonnal otthon leszel, csak épp felülnézetből. Négy karakter, fegyverek közül választhatsz, és indul az egymásnak esés. A lényeg egyszerű: minden fegyver one-hit kill. Nincs tankolás, nincs „még egy csík HP”, nincs hősies visszatérés – ha eltalálnak, kész, viszlát.

És ettől hirtelen minden mozdulatnak súlya lesz. A célzás nem opcionális ügyességi extra, hanem a játék magja. Nekem ez az a fajta letisztultság, amit a régi arcade cuccoknál szerettem: gyorsan érthető, azonnal érezhető, és nem fogja a kezed, amikor pofára esel.

A káosz kontrollált, de attól még káosz

A meccsek pörgősek, rövidek, és elég egy rossz döntés, hogy a „szép, türelmes párbajból” egy másodperc alatt totális lökdösődés legyen. Ebben nagy szerepe van a power-upoknak: szupergyorsaság, extra fegyverek, és mindenféle finom kis őrület, ami pillanatok alatt átírja a helyzetet.

A jó hír, hogy ettől nem lesz szerencsejáték. Inkább olyan, mint amikor a Mario Kartban hirtelen mindenki csillagot kap – csak itt a csillag nem ment meg, legfeljebb gyorsabban rohansz bele a saját vesztedbe. Aki pontosabban lő, jobban olvas a pályán, és nem pánikol, az nyer. A többiek meg hangosan magyarázzák, hogy „pedig az biztos eltalált”.

Egyedül is lehet, csak másért

Van single player rész is, kihíváspályákkal, ami meglepően hasznos. Nem az a klasszikus „egyedül is elvan a játék” megoldás, inkább edzőterem: finomítod a reflexet, megszokod a fegyverek tempóját, és közben kapsz egy alternatívát arra az esetre, ha épp nincs társaság.

Én ezt szeretem benne, mert nem hazudja azt, hogy a multiplayer a világ közepe és kész. Inkább azt mondja: tessék, gyakorolj, aztán gyere vissza ember ellen, mert ott történik a varázslat.

És akkor a pofon: CPU nincs, kész

A Wondershot legnagyobb hibája viszont olyan, amit nem lehet szépíteni: nincs AI ellenfél, nincs CPU-meccs. A játék konkrétan közli, hogy „kell a második játékos”. Ez egyszerre vicces és bosszantó, mert egy ilyen alapvetően kompetitív, reflexre építő játéknál a CPU nem luxus lenne, hanem a minimum.

Nem arról van szó, hogy egy bot ugyanazt adná, mint egy barát, aki a harmadik kör után már személyes ügynek veszi a revansot. De legalább lenne valami, ami megtölti a játékot akkor is, amikor épp nincs kivel ütközni. Így a Wondershot tényleg úgy viselkedik, mint egy társasjáték: ha nincs társaság, a doboz szép, csak épp nem játszol.

A tálalás meglepően ütős

A prezentáció viszont kifejezetten rendben van. Színes, tiszta karakterdizájn, és azok a furán magas hangú megszólalások, amik nekem egyből a Worms röhejes hadoválását idézték fel. Nem akar többnek tűnni, mint ami: egy gyors, harsány, barátságosan őrült arénabunyó.

És ez fontos, mert egy ilyen játékban a „már az első körben röhögünk” hangulat fél siker. A Wondershot tudja, hogyan adja el magát két perc alatt – aztán rajtad múlik, hogy van-e hozzá ember.

Zárás

A Wondershot nekem egy tipikus „két Joy-Con, két ember, és kész a program” játék. Letisztult, ügyességalapú, tempós, és pontosan azt a fajta kanapés rivalizálást hozza, amitől régen a haverokkal a Bomberman vagy a Micro Machines is képes volt egy estét elvinni.

Csak itt van egy kemény feltétel: tényleg kell a második (vagy harmadik, negyedik) ember. Ha ez megvan, a játék nagyon hálás. Ha nincs, maradnak a kihíváspályák – és az érzés, hogy egy CPU mód mennyit dobott volna rajta.